Kelemenné Margit vette észre a mancsokat elsőként – két sötét pontot a Bartók Béla úti csatornarács alatt, a Móricz Zsigmond körtér forgatagában, a szegélykőhöz lapulva egy alig két-három hónapos fekete kiscica, amely remegett a motorok zúgásától. Az autók centikre suhantak el az orra előtt. Senki nem állt meg.
Feltápászkodott a padról, de a rollátora hátráltatta, a lába pedig túl lassú volt a távolsághoz.
Ekkor egy kék Dacia Logan élesen a leállósávba kanyarodott, motorral együtt. Kiugrott belőle egy fiatal férfi munkaruhában, kezén festékfoltokkal, felemelte a tenyerét a forgalom felé, és átvágott az autók között. Letérdelt a csatornarácshoz, csupasz ujjakkal feszegette, amíg engedett, és kihúzta a kismacskát, a dzsekije alá szorítva.
Margit néni átkelt a körúton, ahogy csak bírta, és a fiút a járdaszegélyen ülve találta, ölében a remegő szőrgombóccal.
– Találok neki otthont – mondta, mielőtt még megszólalhatott volna. – Nem hagyhatom így.
Ő felajánlotta, hogy magához veszi. A fiú, Bence – a szomszéd ház tulajdonosnőjének fia, akiről a lépcsőházban azt suttogták, hogy "nincs jövője", mert napszámban dolgozik az építkezéseken, ahelyett hogy befejezné az egyetemet – beültette a kocsiba, és elvitte a Bocskai úti állatorvosi rendelőbe. A doktornő gyorsan megvizsgálta a cicát: kiszáradás, karmolás a mancsán, semmi törött. A számla nyolcezer-ötszáz forintra jött ki. Bence már előhúzta a pénzt a munkaruhája zsebéből, mielőtt Margit néni egyáltalán kinyithatta volna a táskáját – ez volt a teljes napszáma, amit aznap reggel kapott két nap építkezési munkáért.
– Én találtam, én fizetek – mondta nyersen, mintha ezzel le is zárta volna a témát.
Az asszony hazavitte a kismacskát, Szuroknak nevezte el a fekete bundája miatt, és az befészkelte magát a másik három mellé.
Kilenc éve élt egyedül a Kelenföldi lakótelepen – a férje meghalt, a fia évekkel korábban, még fiatalemberként kiment dolgozni Németországba, és azóta havonta egyszer, ha telefonált. A nyugdíja száztizenkétezer forint volt. Ebből tizennyolcezer ment el a kerületi macskák szárazeledelére – attól a naptól etette őket, amikor egy vörös cica megjelent az ablaka alatt, és nem ment el többé.
A szomszédok ferde szemmel néztek rá. Különösen Halmos Béla a harmadikról, aki minden reggel lement a kocsijához, és morgott valamit a szagról meg a patkányokról. Ő szorgalmazta, hogy a lakógyűlés szavazzon meg egy tilalmat az állatok etetésére az udvaron. Margit néni közjegyző előtt nyilatkozatot írt alá, hogy vállalja a felelősséget és maga takarít utánuk – de ez neki nem volt elég.
A dolog két héttel később robbant ki, a lakógyűlésen. Béla mindent előkészített – meghívót közjegyzőhöz a tilalom hivatalossá tételéhez, még két szomszéd aláírását, sőt fényképeket az udvaron hagyott ételről. Ötezer forint bírságot követelt Margit nénitől, és hogy hagyjon fel az etetéssel, különben panaszt tesz a kerületi jegyzőnél – a telefonját lóbálta, mintha már beszélne is az önkormányzati felügyelővel.
A gyűlést a ház pincéjében tartották, gyenge villanykörte fényénél, dohos szagban. Béla hangosan beszélt, lobogtatta a "bizonyítékokkal" teli mappáját. Margit néni állva maradt, szorosan fogta a táskáját, és várta, hogy sorra kerüljön.
– Kelemenné asszony – szólalt meg a társasház képviselője, egy Varga Antal nevű idősebb férfi –, önnek joga van válaszolni.
Ő nem védekezett. Csak elmesélte, mit látott aznap a kereszteződésnél – hogyan állította meg a kocsiját a forgalom közepén az a fiú, akit az egész ház léhűtőnek nevezett, hogyan feszegette csupasz kézzel a rácsot, míg a körme alatt kifehéredett a bőr, majd hogyan adta oda gondolkodás nélkül az egész napi keresetét, nyolcezer-ötszáz forintot, egy állatorvosnak egy olyan lényért, aki még köszönetet sem tudott mondani. Többet nem tett hozzá.
A csendben hosszan üldögéltek a pincében. Béla kinyitotta a száját, de nem talált szavakat. Megtartották a szavazást – heten a tilalom ellen, hárman tartózkodtak, ő egyedül mellette. A javaslat elbukott.
Kifelé menet Margit néni Bencét találta odakint, a lépcsőn ülve, nejlonzacskóval a kezében, benne egy zacskó szárazeledel – a sarki boltban vette.
– Hallottam, hogy gyűlés volt – mondta. – Gondoltam, segítek valamivel.
Az asszony átvette a zacskót, belenézett – az eledel mellett ott volt a blokk is. A hóna alá szorította a táskáját, elővett egy kis műanyag tasakot, és számolni kezdte a fiú tenyerébe az érméket és bankjegyeket – nyolcezer-ötszáz forintot, fillérre pontosan. Az elmúlt két hétben spórolta össze, apránként csökkentve a négy macska adagját nap mint nap, hogy ne tűnjön fel túlságosan.
– Erre semmi szükség – mondta Bence, és megpróbálta visszaadni a pénzt.
Az asszony nem szólt. Egyenként hajtogatta össze a fiú ujjait a bankjegyek körül, amíg az öklé nem zárult rájuk, és így tartotta egy pillanatig.
Bence ránézett, majd lenézett a saját markára.
– Akkor főzzön nekem egy kávét – mondta végül. – És mutassa be ezt a Szurkot.
Együtt mentek fel a lépcsőn. A zacskó eledel az előszobai asztalon maradt, a tál mellett, amelyben a fekete kiscica már a vacsoráját várta.
