Valószínűleg én vagyok a legszebben öltözött hajléktalan, akivel idén ősszel Szegeden találkozhat. Selyemsál az állam alatt megkötve, hozzáillő fülbevaló a körömlakkhoz, és a Belvárosi híd alatt egy négyrét hajtott karton, ami szőnyegként szolgál, hogy be ne piszkoljam a körömcipőmet. Akik reggel arra sétálnak a szemközti Spar kávéjával a kezükben, sosem gondolnák, hogy a sálas hölgy itt alszik.
A lakásomat a Kálvária sugárúton februárban vesztettem el, egy kétszobást, amit huszonhárom éve béreltem. A tulajdonos eladta a házat, három hónapot kaptam a költözésre, és semmit sem találtam, amit megengedhettem volna magamnak. Így hát sátrat vertem, egy kis kék Quechua-sátrat, amit egy segélyszervezettől kaptam, a Dóm tér melletti parkban. Csingili, a kutyám, egy karamellszínű korcs, összegömbölyödve aludt a lábamnál. Öt hónapig maradtunk ott, amíg a férjem egykori kollégája, Gábor fel nem ajánlotta, hogy húzódjak meg a Tisza-parton kikötött lakóhajóján, amíg el nem adja. Ideiglenesen, mondta. Már hét hete tart ez az ideiglenesség.
Tizenhat évvel ezelőtt elvesztettem a fiamat, Ádámot. Huszonkét éves volt. Egy leukémia, ami nem kegyelmezett, a csontvelő, ami már nem termelt elég fehérvérsejtet, és az orvosok a szegedi klinikán, akik hónapról hónapra tologatták azt a napot, amikor végre ki kellett mondaniuk az igazságot. Szinte sosem mesélem el végig ezt a történetet — mindig megállok a vége előtt, mintha a mondat félbevágása megkímélne attól, hogy újraéljem azt az éjszakát a kórházban. De még mindig sírok hetente, gyakran vasárnap, előre nem jelezve, miközben krumplit hámozok vagy egy inggallért vasalok.
Az öltözködés mindig is az én módszerem volt arra, hogy talpon maradjak. Annyi minden van az életben, amit nem irányíthatunk — a bérleti díj, ami emelkedik, egy diagnózis, egy tulajdonos, aki sietősen ad el —, de a rúzsom színét senki sem veheti el tőlem. Lehet, hogy borzalmas éjszakám van ezen a hajón, ami beázik a hátsó ablakon, de ha reggel felveszem a tweedzakómat és a gyöngyházfülbevalómat, úgy érzem, ki tudok állni bármelyik ügyfélszolgálati pult elé is. Csingili is felöltözve indul útnak: ma a kis gyapjúsapkáját viseli, azt a bojtosat, hogy meg ne fázzon a fedélzeten — és mert, mondjuk ki, jól áll neki.
Amit az emberek nem tudnak, hogy van egy bátyám, István. Szatymazon él, egy kertes házban, amit a szüleinktől örökölt, abban, ahol gyerekkorunkban játszottunk. Amikor elvesztettem a lakásomat, felhívtam. Azt mondta, nincs hely, a felesége nem egyezne bele, meg kell értenem. Nem kértem tőle semmi mást. De minden két hétben megjelenik a mórahalmi piacon a Peugeot 3008-asával, halat vesz, de sosem áll meg a Tisza-parton, alig száz méterre onnan.
Egy novemberi kedden a Vöröskereszt boltjának kirakata előtt álltam a Kárász utcában, két kétszáz forintos sál között válogattam, amikor egy nő szólított meg. Katalin, az önkéntes segélyszolgálat új tagja. Elmondta, hogy hetek óta felfigyelt a megjelenésemre, hogy titokban lefotózza az elegáns embereket az utcán egy projekthez, talán egy könyvhöz. Megkért, hogy meséljem el a történetemet. Haboztam — ilyesmit nem szoktunk elmesélni akárkinek, a járdán állva, két vásárló között, akik az ötszáz forintos ládában turkálnak. De volt benne valami, ahogy hallgatott, nem fordította el a tekintetét, amikor Ádámról beszéltem, és végül mindent elmondtam neki.
A következő héten visszajött egy cikkel, ami a Délmagyarországban jelent meg. A fényképem, a sálam, Csingili a sapkájával. A szöveg igaz dolgokat és túlzásokat is tartalmazott, de a lényeg benne volt: egy hatvanegy éves nő, hajlék nélkül, aki nem hajlandó feladni a méltóságát. Két nap alatt a cikk elterjedt a közösségi oldalakon, a szomszédok ruhákat ajánlottak fel, egy varrónő a Tisza Lajos körútról felajánlotta, hogy méretre készít nekem egy téli kabátot. István pedig felhívott, dühösen, mert a szomszédai megmutatták neki a cikket, és megkérdezték, miért alszik a húga egy lakóhajón, míg ő a kertjében fehérbort kortyolgat.
Hagytam beszélni. Aztán mondtam neki egy egyszerű dolgot: nem kérek tőle semmit, sem bocsánatkérést, sem szobát a házban, csak hagyja abba azt, hogy ezt a hallgatást szemérmességnek nevezze. Letette a telefont.
Ami valójában megváltoztatta a dolgokat, az nem a cikk volt, sem István szégyenkezése. Hanem egy telefonhívás a szegedi polgármesteri hivatal lakásügyi osztályától, tíz nappal később: felszabadult egy garzon egy szociális bérházban a Rókusi körúton, részben megyei alapból finanszírozva, a rezsivel együtt havi harmincötezer forintos bérleti díjjal. A szerződést egy csütörtök reggel írtam alá, a kirendeltségen, egy kicsit szivárgó tollal — az ügyintéző háromszor íratta alá velem ugyanazt a sort. Harmincegy négyzetméter, egy teakonyha, egy ablak, ami egy gesztenyefára néz. Pénteken visszavittem a hajó kulcsait Gábornak, egy üveg tokaji borral megköszönve, és megtartottam a gyapjútakarót, amin Csingili aludt — most az ágyam lábánál van összehajtva, a garzonomban.
Nem hívtam vissza Istvánt, hogy elmondjam, van fedél a fejem fölött. Ez nem harag; egyszerűen nincs már szükségem arra, hogy tudja, ahhoz, hogy tovább éljek. A beköltözésem utáni vasárnap felakasztottam a sáljaimat egy rúdra, amit magam szereltem fel a falra, hét szín egymás mellett, mint egy kis háztartási szivárvány. Csingili elhelyezkedett az ablakpárkányon, egy napfényfoltban, a bojtos sapkája mellette a radiátoron. Rúzst tettem fel, tükör nélkül, csak a gesztus kedvéért, aztán lementem kenyeret venni.
