Sohasem gondoltam, hogy egyszer én leszek az, aki egy fúvószenekar karrierjét egy fiatal lány sebhelyei miatt kockára teszi. Pedig pontosan ez történt velem, Kovács Bélával, a nyíregyházi Városi Fúvószenekar vezetőjével, egy szeptemberi esküvői gálán, amit sosem fogok elfelejteni.
Ötvenhat éves voltam akkoriban, és harminc évet öltem abba, hogy ezt a zenekart kiemeljem a helyi kultúrházi amatőrködésből egy olyan szintre, ahol már Debrecenbe és Szegedre hívtak minket fesztiválokra. Az önkormányzati támogatás volt az egyetlen esély arra, hogy hangszereket vegyünk, hogy a fiatal zenészeknek fizessünk valamennyit, és hogy ingyenes órákat tartsunk a környékbeli falusi gyerekeknek. Ezt tudnia kell mindenkinek, mielőtt megítél azért, amit aznap este tettem.
A koncertteremben már háromszáznál is több vendég várt. Tíz perc múlva kellett kezdődnie a megyei néphagyomány-fesztivál döntőjének, ami egyben a polgármester lányának esküvői szertartása is volt — a mi zenekarunk kapta a főszertartási témát. Amikor Farkas Zoltán, a szervezőbizottság embere berontott az öltözőbe, és Nagy Petráék felé mutatott — így hívták a szólóhornistánkat, egy húszéves lányt —, tudtam, hogy baj lesz.
— Vagy leteszi a fátylat, vagy kihúzza magát a zenekarból — sziszegte Zoltán, és az én zakóm hajtását ragadta meg a színfalak mögött. — A megyei bizottság már ott ül az első sorban. A fátyollal nincs gond. A gond azzal van, ami alatta van. Ha az arcával kimegy a színpadra, minket levágnak a kategóriából, elveszítjük a támogatást, és magát nyugdíjazzák anélkül, hogy zenét taníthatna még egyszer életében.
Ott álltam a poros kulisszák között, és először történt meg velem, hogy nem tudtam, mit tegyek. Petrácska — mindenki így hívta a zenekarban — három éve szörnyű balesetet szenvedett az apja gazdaságában: egy régi kombájn fedele lecsapódott, és a bal arcfele a halántékától az állcsontjáig mély, bíborszínű hegekkel borult el. Amikor felvettem a kórházból egyenesen a zenekarba, a helyi vezetés fintorgott: egy fúvószenekarnak ünnepi alkalmakkor bemutathatónak kell lennie, mondták, a hegek zavaróak.
Bementem az öltözőbe. Petrácska ott ült a tükör előtt teljes menyasszonyi díszben: nehéz, hímzett kalocsai szoknya, gyöngysorok, a nagymamájától örökölt koszorú és egy régi, kézzel csomózott csipkefátyol. Mellette a sminkasztalon egy testszínű, sűrű alapozós tégely és egy vékony selyemsál, amit az esküvő koordinátora nyomott némán a kezébe indulás előtt.
— Nem fogom bekenni magam vele, Béla bácsi — mondta anélkül, hogy hátranézett volna. A hangja nem remegett, de az ujjai belemélyedtek az asztal szélébe. — Azt akarják, szégyenkezzem azért, hogy életben maradtam?
Ott, abban a pillanatban, én is ugyanolyan gyáva voltam, mint Zoltán. Nem mondtam neki, hogy menjen ki sminkkel. De nem is mondtam neki azonnal, hogy ne tegye. Csak álltam, és számoltam a másodperceket, ahogy egy vidéki karmester, aki elveszítheti azt az egyetlen dolgot, amiért harminc évig dolgozott.
— A bizottság ott van, Petrácska. Ha januártól megvonják a támogatást, Gábor a harangjátékkal benzinkútra kerül dolgozni, és a kis Ferike vissza kell menjen a faluba teheneket őrizni, mert az anyjának nem lesz pénze a kollégiumra.
Felnézett a tükörben, és a szemében nem sértett könnyeket láttam, hanem hideg, kiszáradt makacsságot — egy olyan emberét, aki már túlélte a legrosszabb fájdalmat, és többé semmitől nem fél.
— És maga? Maga is úgy gondolja, hogy az arcom elrontja az ünnepüket?
Ez volt az a pillanat, amiről még ma is álmodom. Fölvettem a selyemsálat az asztalról. Csúszott az ujjaim között, olcsó, kellemetlen szintetikus anyag volt. Ő lehajtotta a fejét, felém fordítva a sérült arcát. A kezem odaért a nyakához, de nem tudtam megkötni a csomót. Az a mozdulat olyan alattomosnak, olyan méltóságsértőnek tűnt, hogy a torkom összeszorult.
Leengedtem a kezeimet.
— Nem. Dobd el. Menj ki úgy, ahogy vagy. Csak a fátylat húzd előre, az arcra, ahogy a szertartás megkívánja. Ha le akarod venni a szertartási tánc előtt, majd egyedül leveszed. Büszkén.
Az első csengő megszólalt a folyosón. Amikor elfoglaltuk a helyünket a színpadon, a terem elnémult. Az első sorban két megyei bizottsági tag ült arany órákkal, és egy testes hölgy magas, felfésült hajjal — a szakértői tanács vezetője. Mellette a polgármester törölgette a homlokát selyemzsebkendővel. Zoltán a saját trombitapultjánál állt, a tekintete rám szegeződött, tele leplezetlen fenyegetéssel.
Elkezdődött a régi szertartási szvit. A zene sűrű volt, kiegyensúlyozott, a rézfúvósok szelíden vezettek. A dallam közepén Petrácska kilépett az előtérbe. Az áttetsző fátyol csak enyhén tompította arca vonalait; a hegek átderengtek a szöveten. Ajkához emelte a hornt. Felhangzott a szólója — magas, keserves, majdnem emberfeletti tisztaságú siratódallam.
És akkor jött a baleset, amit senki nem tervezett. Egy fényszóró-technikus fentről megrántott egy régi állványt, és megbicsaklott egy díszdrót. A műnövényes girland meglendült, elakadt a koszorúban, a hajtűk kicsúsztak. A régi fátyol lassan lecsúszott a padlóra. Petrácska ott állt a reflektor éles fényében, teljesen fedetlen arccal. Valaki az első sorokban hangosan felszisszent. Zoltán elvesztette a ritmust, a trombitája hamis hangot adott, és elhallgatott. A zenekar megbicsaklott.
Ekkor kellett volna leállítanom az egészet. Bejelenteni egy technikai szünetet, kivezetni a lányt, elsimítani a botlást a megyei tisztviselők előtt, és megmenteni az állásomat. Ez lett volna a logikus, a biztos döntés.
Ehelyett megpördültem az egész testemmel a zenekar felé, dupla erős ütést vertem a pultra a botommal, és jelt adtam a kürtöknek:
— Tutti! Fortissimo!
Nem vettem le a szemem Petrácskáról. Egyenesen a szemébe néztem — szánalom nélkül, félelem nélkül, mesteri követeléssel, amit egy egyenrangú muzsikustól várunk el.
— Játssz — formálták az ajkaim hang nélkül. — Játssz úgy, ahogy tudsz.
Megállt egy pillanatra. Aztán a légzése kiegyenesedett. Erősebben fogta meg a billentyűket, felszegte a fejét, kitéve a sérült bal arcát egyenesen a reflektorfénybe, és olyan erővel fújta a hangot, hogy a kürtje túlszárnyalta az egész rézfúvós szólamot. Ez már nem a menyasszony siratója volt. Ez diadal volt.
A zenekar felvette a témát. Az ütőhangszeres úgy vágta a cintányért, hogy csengett a fülünk, a harsonák olyan mély, bársonyos basszust adtak, hogy megremegtek a színpad deszkái. Én vezettem, ahogy még soha az életemben — kiadva mindent, amit harminc év kompromisszuma alatt felhalmoztam. Az utolsó akkord beleütött a falakba, és halálos csendben lógott.
Senki nem tapsolt. Öt másodperc. Tíz.
Aztán az első sorban lassan felállt a szakértői tanács vezetője. Nem a polgármesterre nézett, nem a kísérőire. Felemelte a kezét, és tapsolni kezdett — egyenesen Petrácskára nézve. Egy másodperc múlva a terem felrobbant.
Egy óra múlva a színfalak mögött üres volt és hideg. Zoltán a hangszerét pakolta a tokba, kerülve a tekintetemet.
— Na, győztünk — mondta tompán. — Megyei nagydíj. Csak a polgármester már aláírta a felmondásodat. Azt mondta, nincs szüksége önjelölt hősiességre a színpadon. Holnap leadod a kulcsokat.
Nem válaszoltam semmit. Csendben pakoltam a kottákat a régi bőrmappámba. A kezem nem remegett többé.
Petrácska odajött. Már átöltözött pulóverbe és farmerbe, a haja még tele volt hajlakkal. A kezében tartotta az összehajtott régi fátylat.
— Béla bácsi — szólított meg csendesen. — Hallottam a felmondásról. Ha maga megy, én is megyek. Gábor és Ferike is velem jön. Nem fogunk Zoltán alatt játszani.
— Ne beszélj bolondokat — tettem a tenyerem a karjára. — A zenekarnak élnie kell. A hangszerek a tiétek, a zene a tiétek. A posztok… jönnek-mennek. Nekem már ideje volt a nyugdíjra.
— Nem — mondta határozottan, és kihúzott a zsebéből egy összehajtott papírt. — Ez a zsűri vezetőjének meghívása. Ő a Liszt Ferenc Zeneakadémia egyik oktatója Budapesten. A kvartettünket hívja ösztöndíjas gyakorlatra, teljesen fizetett szálláshellyel. De csak akkor, ha maga jön művészeti vezetőnek. Azt mondta, olyan karmesterekből, akik a színpadon kiállnak egy pillanat mellett, az országban már csak kevés van.
Kezembe vettem a papírt. A pecsét friss volt, a tinta még frissen nyomtatott illatú. Az ablakhoz mentem, ami a Kultúrház előtti sötét térre nézett. Kint az első őszi eső hullott a pocsolyákra, a régi hirdetőoszlopokra, a repedezett aszfaltra.
Nem volt semmi garancia előttem — se nyugodt nyugdíj, se meleg iroda, se a megszokott kisváros nyugalma. De mögöttem ott állt egy lány sebhelyes, gyönyörű arccal, aki soha többé nem hajtja le a fejét senki alattomossága előtt.
Zsebre tettem a papírt, begomboltam a kabátomat, és a hónom alá vettem a régi karmesteri mappámat.
— Hívd a fiúkat, Petrácska — mondtam csendesen. — Holnap reggel kilenckor az első vonattal indulunk. Estig el kell rendeznünk a kottákat.
