Veszprémben, a belváros egyik mellékutcájában van egy kis gombkötészet, ahol Fenyvesi Márta már huszonkilenc éve dolgozik. Kirakat helyett csak egy tábla: "Gombfelvarrás, cipzárcsere, szoknyafelhajtás." Ide jár be minden csütörtökön két nő, akik sosem beszélnek egymással, csak Mártával – és ő az, aki mindkettejük történetét ismeri.
Az egyik Halmágyi Zsófia, hatvanhárom éves, egykori zeneiskolai tanárnő. A másik a sógornője, Petró Ibolya, hatvannyolc. Valamikor egy lakodalmon összevesztek egy örökség miatt, azóta köszönő viszonyban sincsenek, de mind a ketten Mártánál varratják meg a ruháikat, mert – ahogy Zsófia mondta egyszer – "ez az egyetlen hely a városban, ahol tisztességesen dolgoznak."
Zsófia mindig ugyanabban jön: szürke kabátban, kendővel a fején, mintha már el is döntötte volna, hogy az öregasszony szerepét fogja játszani hátralévő életében. Amikor Márta egyszer megjegyezte, hogy jól állna neki egy élénkebb sál, Zsófia csak legyintett: "Minek már nekem az."
Ibolya épp az ellenkezője. Múlt csütörtökön egy bordó kalapban érkezett, arany fülbevalóval, és azt kérte, hogy a régi selyemblúzát alakítsák át, mert "kár lenne kidobni, csak a gallérja ment tönkre." Amíg Márta a varrógépnél ült, Ibolya a tükör előtt állt, és a haját igazgatta – nem hiúságból, inkább megszokásból, ahogy az ember reggelente megnézi, minden a helyén van-e.
Márta hallgatta mindkettejüket, és arra gondolt, amit már régóta forgatott a fejében: hogy a kor nem egyenlő azzal, ahogyan az ember bánik magával. Az egyik nő mintha egy láthatatlan köpenyt vett volna magára azzal a felirattal, hogy "úgyis mindegy már." A másik nem próbál fiatalabbnak látszani, mégis minden mozdulatában benne van, hogy fontosnak tartja magát.
A gombkötészet kis rádiója épp egy régi Zsuzsa Koncz-számot játszott, amikor Ibolya hirtelen megkérdezte: "Mártikám, mondja meg őszintén, sok az ötven forint a gallércseréért?" Márta csak a fejét rázta, és azt mondta, ne törődjön vele, majd legközelebb.
A history persze nem ért véget ott, a varrógép mellett. Két hónappal később Zsófia lánya, Halmágyi Renáta hívta fel Mártát, hogy megkérdezze, nem tudja-e, hol lehetne az anyjának egy szép, de nem drága kabátot venni – mert az édesanyja hatvanhárom évesen kezdett el újra táncórára járni egy nyugdíjas klubban, és azt mondta, "szeretne rendesen kinézni, nem csak melegen felöltözni." Márta akkor jött rá, hogy valami elmozdult Zsófiában – talán az, hogy Ibolyát nézte hétről hétre, és lassan megértette, mit veszített el, amikor lemondott saját magáról.
A fordulat nem egy nagy jelenetben történt, hanem apránként. Egy őszi csütörtökön Zsófia bejött a boltba, és nem a szürke kabátjában volt, hanem egy sötétzöld kardigánban, amit még a lánya vett neki karácsonyra, de eddig sosem vette fel. A kendő is hiányzott a fejéről. Ibolya épp ott állt a pult mellett, amikor meglátta a sógornőjét, és egy pillanatig mindketten csak néztek egymásra.
Aztán Ibolya megszólalt, mintha semmi sem történt volna az elmúlt öt évben: "Jól áll neked ez a zöld." Zsófia nem válaszolt azonnal, csak megigazította a kardigán gombját, amit épp aznap varratott vissza rajta Márta. "Gondoltam, ideje volt" – mondta végül, és ez volt az első teljes mondat, amit egymáshoz intéztek az örökségi vita óta.
Nem békültek ki azon a délutánon, és nem is öleltek meg egymást a bolt közepén – ez nem az a fajta történet. De attól a naptól kezdve mindketten csütörtök délután négykor jöttek be Mártához, ugyanabban az időpontban, és lassan kialakult egy szokás: előbb Zsófia várt tíz percet a sarki cukrászdában, aztán együtt mentek be, mert Ibolya megjegyezte, hogy "kár egyedül várakozni."
A vita tárgya, az örökölt házrész Csopakon, azóta is Ibolya nevén van – erre nem tért ki egyikük sem, és Márta sem kérdezett rá. De amikor idén márciusban Ibolya kórházba került egy csípőműtétre, Zsófia volt az, aki minden nap bevitte neki a saját főztjét, mert "a kórházi kaja ehetetlen, azt mindenki tudja."
Amikor Ibolya hazajött, az első dolga az volt, hogy felhívta az ügyvédjét, és megváltoztatta a végrendeletét: a csopaki telket felezve hagyta Zsófiára és Zsófia lányára. A papírt saját maga vitte el az ügyvédi irodába, aláírta, és azt mondta a titkárnőnek, hogy "ez most már biztos, nem gondolom meg magam."
Márta erről csak úgy értesült, hogy egy csütörtöki napon mindketten bejöttek hozzá – nem gombot varratni, hanem hogy elújságolják, közösen mennek nyáron a Balatonra, mert Ibolya bérelt egy kis házat Csopakon, és azt mondta, ideje, hogy Zsófia is lássa végre azt a telket, amiért annyi évig haragudtak.
Zsófia a bolt kirakata előtt állva megigazította a zöld kardigánt, és azt mondta, mielőtt kiléptek volna az ajtón: "Tudod, Ibolya, azt hittem, hatvanhárom évesen már nincs értelme szépnek lenni." Ibolya csak megvonta a vállát, feltette a bordó kalapját, és azt válaszolta: "Nekem meg hatvannyolc évesen van a legtöbb okom rá."
