Amikor a debreceni Kossuth utcai menhelyre behozták az óriási kóbor kandúrt, az önkéntesek bajra számítottak. Úgy nézett ki, mint egy utcai harcok veteránja: pofáján régi sebhelyek hálózata, egyik füle rojtokra tépve, szemében pedig valami olyasmi, ami az évekig tartó magányos hidegben, esőben, örökös rettegésben töltött idő után marad az állaton.
Foltosnak nevezték el — bár igazából a hatalmas, zsákszerű pofazacskói miatt, amik egy profi verekedő ábrázatát kölcsönözték neki.
Amikor kinyitották a szállítóboxot, morgás helyett egészen mást hallottak. A kandúr lassan kilépett, megszaglászta a betonpadlót, odament Kata önkénteshez, és a fejét a kezéhez dörzsölte. Aztán dorombolni kezdett. Hangosan, reszelősen, mintha egész macskaéletében erre a pillanatra várt volna.
A menhely ablakán túl épp szemerkélt az eső — jellegzetes novemberi idő volt, szürke ég ereszkedett a háztetőkre, az ügyeleti szobában valaki lehalkította a rádióban futó időjárás-jelentést. Nedves konzerv és klór szaga terjengett. Az ablakpárkányon egy bögre hidegre vált kávé állt, amit senki sem ért rá meginni.
Foltos újra megtanult enni. Óvatosan közelítette meg a tálat, mint aki évekig minden falatért küzdeni kényszerült — lassan evett, közben egyik füle folyamatosan az ajtó felé fordult, mintha bárki elvehetné tőle a tálat. Az emberekkel viszont más volt a helyzet. Elég volt, hogy valaki belépjen a terembe, és ő már ment is felé, a lábához dörgölőzött, odatartotta hatalmas pofazacskóit simogatásra. Mintha azt akarta volna mondani: nem vagyok félelmetes, csak túl sokáig voltam egyedül.
Az első éjszakákon éberen figyelt. A ketrec sarkában ült kiegyenesedve, készen arra, hogy a legkisebb neszre is felpattanjon. Egészen addig, amíg egy este egy másik önkéntes, Ági, le nem ült mellé a padlóra — csak úgy, mert fájt a lába egy egész napi ügyelet után. Foltos a fejét az ölébe hajtotta. Néhány perccel később olyan mélyen aludt, hogy Ági félt megmozdulni, nehogy felébressze. Így alszanak az állatok, amikor végre biztonságban érzik magukat.
Rengeteg ember fordult meg a menhelyen. Simogatták, fényképeket készítettek róla az örökbefogadási hirdetéshez, azt mondták, gyönyörű állat. És szinte mindig a kiscicákat választották. Foltos nézte, ahogy elindulnak a parkolóban álló kocsijukhoz, másnap pedig mégis odament az ajtóhoz, abban a reményben, hogy ma másképp lesz.
Egyszer közel járt hozzá. Egy idősebb házaspár, a Kovács házaspár, egy héten belül háromszor is visszatért hozzá, minden alkalommal csirkés pogácsát hoztak neki, a nevén szólították, mintha már az övék lenne. Kata ki is töltötte az előzetes adatlapot. De a szerződés aláírásakor Kovács úr rákérdezett a korára — kilenc év — és a rojtos fülére, az orra fölötti hegre. „Nem lesz vele valami egészségügyi gond, a mi korunkban meg az övében?" Letették a tollat, megígérték, hogy átgondolják, és többé nem jöttek vissza. Foltos még két napig leült a terem bejáratánál minden alkalommal, amikor becsapódott a kapu.
Néhány hónappal később egy fiatal nő érkezett, aki épp a diploma után berendezett lakásába keresett macskát az Instagram-fotókhoz — szépet, fotogénikat. Felvette, közelről megnézte a hegét, kissé elhúzta a száját, és visszaadta Áginak. „Valami épebbet keresek" — mondta, már nem is nézve felé, és a szomszéd ketrecben lévő vörös kiscicát ment megnézni.
Teltek a hetek. Valaki otthagyott neki éjszakára egy régi, piros kockás takarót, amin még az előző kutya szaga érződött — senkinek sem volt kedve kimosni, Foltos mégis ezen aludt a legszívesebben az összes fekhely közül. Huszonkét hónap. Végül ennyit számolt össze Márta, a menhely vezetője, amikor a füzetben újabb rovást húzott a neve mellé.
Egy nap a menhelyre betért egy férfi, aki csak egy zsák tápot akart hozni — semmi mást. Zoltánnak hívták, munkásdzsekit viselt, motorolaj szaga lengte körül, mert egyenesen a szervizből ugrott be egy pillanatra. Az autóját a második sorban hagyta a tábla alatt, a motort le sem állította.
Foltos odament, leült a cipője mellé, és a fejét ráhajtotta. Zoltán ösztönösen leguggolt, megsimogatta egyszer, kétszer, és már állt volna fel, amikor a kandúr felmászott a térdére, és a fejét a keze alá nyomta, mintha a megfelelő helyre igazítaná azt. Zoltán elnevette magát, de rögtön elkomolyodott, amikor ujjai alatt megérezte az orr feletti heget.
Kiment a macska nélkül, visszaült a kocsiba, végre lekapcsolta a motort. Ült egy darabig, felhívta a húgát. „Túl kevés időm van rá, ugye? Napi tíz órát dolgozom." A húga csak azt kérdezte, van-e hely a lakásban a homoktálcának. Azt felelte, igen, van egy sarok a mosógép mellett. Letette a telefont, és egy pillanatig a menhely épületét nézte a szélvédőn át, amin a szemerkélő eső cseppjei gyülekeztek.
Húsz perc múlva visszament. A zsák tápot a recepción hagyta — úgy gondolta, más macskáknak is jól jön majd —, és egy hordozóval, a piros kockás takaróval és aláírt örökbefogadási szerződéssel távozott. Márta kiállította az oltási könyvet, és csak annyit mondott: „Huszonkét hónapig várt itt ránk. Kérem, ne hozza vissza, ha egy hét múlva mégsem tetszik a füle vagy a hege."
Aznap este, a Bem téri lakótelepi konyhában, Foltos üresre ette a tálját, először anélkül, hogy az ajtó felé sandított volna. Aztán felugrott Zoltán ölébe, aki épp a tévé elé telepedett egy felmelegített szelet hússal, és összegömbölyödött. Zoltán a villát a levegőben tartva ült egy darabig, nem mozdítva a kezét, nehogy megzavarja a combján alvó nehéz, meleg testet. A hús kihűlt a tányéron. A képernyőről halk meccskommentár szólt. Foltos álmában dorombolt, füle már nem az ajtóra figyelt.
