Huszonkét éve dolgozom a debreceni piacon, a fűszeres pult mellett, ahonnan mindent lehet látni: ki siet, ki ácsorog, ki nem tud dönteni a paprika és a szárított gomba között. Októberben mindig hidegebb van, mint amit az ember vár, és a hentesnél már fahéjas forralt bort árulnak, pedig még csak három hét van hátra a Mindenszentekig. Ott ismertem meg Larisza asszonyt, bár akkor még nem tudtam a nevét, csak hogy minden szerdán ugyanabban az időben jön, és mindig ugyanazt a hálós szatyrot hozza magával, aminek elszakadt az egyik füle, és zsineggel van megkötve.
Először a kisfiú miatt figyeltem fel rájuk. Vagy három éves lehetett, kockás sapkában, és amikor az asszony fűszerpaprikát mért neki, a gyerek teli torokból elkiáltotta magát: "Oma, repülő!" Oroszul mondta, azt hiszem, mert a hentes felnézett, és megkérdezte, hogy bolgár-e a család. Az asszony csak nevetett, és azt mondta, ukrán, de a fiú apja idevalósi, debreceni.
Hetekig csak ennyit tudtam róla. Aztán egy szerdán, amikor épp zárni készültem, és a ládákat pakoltam be, ő maradt utoljára a pultnál, és amíg fizetett, egyszer csak elmesélte, hogy azért van itt egyáltalán, mert huszonhárom éve, egy balatoni nyaralás utolsó napján egy közös barátja bemutatta egy férfinak. Kémia-biológia szakos tanárnő volt otthon, Harkiv környékén, jó élete volt, azt mondta, nem is gondolt arra, hogy elköltözzön bárhová. A férfi, akivel megismerkedett, Endre volt, debreceni géplakatos, és onnantól kezdve minden máshogy alakult.
Nem az én dolgom lett volna kérdezősködni, de a pult mellett az ember sok mindent meghall, amit senkinek nem szánnak. Azt mondta, a legnehezebb az első két év volt: nem beszélte a nyelvet, a fiát, aki akkor négyéves volt, be kellett íratni egy óvodába, ahol senki nem értette, mit akar mondani nekik. Azt is elmondta, hogy otthon, a Szovjetunió idején még arra sem kapott engedélyt, hogy meglátogassa a legjobb barátnőjét Bulgáriában, akivel hat évig együtt tanultak – annyira zárt volt akkoriban minden. Debrecenben viszont, mondta, az első hetekben az lepte meg a legjobban, hogy a Piac utcai üzletek tulajdonosai reggelente felmossák a járdát a bolt előtt, szappanos vízzel, mintha a saját nappalijuk lenne. Ilyen apróságoktól tudta meg, hogy máshol van.
Endréről keveset beszélt, de amit mondott, abból éreztem, hogy nem szokványos kapcsolat volt. Azt mondta, vele soha nem érezte azt a távolságot, ami máskor megvolt közte és az itteniek között – hogy okos volt, jó humorú, és hogy mellette egyszerűen otthon volt, még akkor is, amikor még alig értett magyarul. Tíz éve halt meg, mondta, és a nappalijában azóta is ott lóg egy nagy fényképe a kredenc fölött.
Ez a beszélgetés még nyáron volt. Ősszel aztán másképp alakult a dolog.
Novemberben egy férfi jelent meg a piacon, aki Larisza fiának mondta magát, bár rá se lehetett ismerni az apjára – magas volt, ideges, és egyenesen a fűszerpulthoz jött, mert tudta, hogy az anyja arra jár szerdánként. Azt hittem, csak beszélni akar vele, de kiderült, hogy az örökség miatt van itt: Endre halála után a Kaptár utcai ház Larisza nevén maradt, de a fiú – a saját, felnőtt fia, nem az unoka – úgy gondolta, ideje lenne rendezni, ki mit kap, mert ő is családot alapított, és jövőre gyereke születik. Larisza a pult mögött állt, és a kezében ott volt a szatyor a paprikával, amit épp akkor vett, és nem szólt semmit, csak hallgatta.
Én akkor már nem kevertem bele magam, mert nem az én dolgom volt. De két hét múlva megint eljött szerdán, egyedül, kockás sapkás unoka nélkül, és amíg fizetett, kibökte, hogy aláírt egy papírt az ügyvédnél: a ház felét most átírta a fia nevére, hivatalosan, közjegyző előtt, de a másik felét megtartotta magának, és azt egy alapítványra hagyja majd, amelyik ukrán menekült gyerekeknek segít magyarul tanulni – mert ő tudja, milyen az, amikor senki nem érti, mit próbálsz mondani.
A fia, mondta, ezt nem várta, és két napig nem is hívta fel. Aztán mégis felhívta, mert kellett neki az aláírt papír a banki ügyintézéshez.
Azóta minden szerdán jön, ugyanabban az időben, ugyanazzal a szatyorral. Múlt héten megint vele volt az unokája, most már négy éves, és amikor az asszony a fokhagymát mérte, a gyerek megint elordította magát: "Oma, nézd, repülő!" – de most már félig magyarul mondta. Larisza csak biccentett felé, aztán visszafordult hozzám, és azt mondta, jövő szerdán korábban jön, mert az alapítvány ügyvédjével van találkozója tízkor.
