Nádasdy Boglárka tizenegy éve dolgozik recepciósként egy győri állatorvosi rendelőben, a Kossuth utca sarkán, ott, ahol a villamos csikorogva fordul be a hídhoz. Ennyi idő alatt látott már mindent: macskát, aki két embert megharapott a hordozó kinyitásakor, papagájt, akit sürgősségire hoztak, mert lenyelt egy gyűrűt, és egy görényt, ami az egész várótermet kiürítette néhány másodperc alatt. De amikor Pusztai Réka bevonult a foltos tacskójával azon a szerda délutánon, Boglárka önkéntelenül letette a kávéját.
A kutya feje szinte teljesen sötétbarna volt, majdnem fekete, a teste viszont úgy nézett ki, mintha valaki pöttyös pizsamába bújtatta volna: fehér alapon vörösesbarna foltok, szabálytalanul szétszórva, mintha festékkel fröcskölték volna le. A váróteremben ülő idősebb úr a keresztrejtvényét is letette, hogy jobban megnézze.
– Ez tényleg élő kutya? – kérdezte félhangosan, mire a felesége könyékkel oldalba bökte.
Réka győri könyvelő, harmincnégy éves, elvált, egyedül él egy panellakásban Marcalvárosban, ahol a fűtés mindig egy fokkal hidegebb, mint kellene. A tacskót Foltosnak hívják, bár Réka eredetileg a Pöttyös nevet szánta neki, de a szomszéd gyerekei már az első naptól Foltosnak szólították, és ez ragadt rá.
Boglárka a recepciónál előhúzta a beteglapot, és megkérdezte, mi a probléma.
– Semmi – mondta Réka, és kicsit zavartan mosolygott. – Csak az oltás. De gondoltam, megkérdezem a doktornőt, hogy ez a szín… normális-e.
Ez volt az a mondat, amit Boglárka azóta is felidéz, amikor valaki megkérdezi tőle, miért szereti ezt a munkát. Mert Réka nem amiatt aggódott, hogy a kutyája beteg. Ő amiatt aggódott, hogy mások mit gondolnak majd róla, amiért egy ilyen furcsa kinézetű állatot tart.
A rendelőben, amíg Dr. Fazekas Ildikó megvizsgálta Foltost, Boglárka a folyosón hallgatta, ahogy Réka a mobilján magyaráz valakinek – feltehetően az anyjának -, hogy nem, nem festette be a kutyát, nem, nem valami génmódosított szörnyeteg, egyszerűen ilyennek született. A hangjából lehetett hallani, hányszor kellett már ezt elmondania az elmúlt fél évben.
Dr. Fazekas tíz perc múlva kijött, és Boglárkának is elmagyarázta, amit Rékának: ez egy pigmentációs rendellenesség, amit kiméraként vagy mozaikos foltosságként ismernek, amikor az embrió fejlődése során két genetikailag eltérő sejtvonal egyesül egy állatban. Nem betegség, nem fáj neki, nem fertőző. Csak szokatlan.
– A szíve, a tüdeje, minden rendben – mondta a doktornő, és Boglárka emlékszik, hogy Réka arcán ekkor először jelent meg valódi mosoly, nem az a feszült, mentegetőző grimasz, amit a recepción mutatott.
De a történet itt nem ért véget. Boglárka a következő hetekben többször is látta Rékát az utcán, a Baross híd környékén, ahogy sétáltatja Foltost, és mindig ugyanaz játszódott le: emberek megálltak, telefont húztak elő, kérdezősködtek. Egyesek kedvesen, mások kevésbé.
A fordulat egy szerdai délutánon történt, a Rákóczi utcai zöldségesnél. Réka éppen egy kiló almát mért ki magának, amikor mellette egy vastag kabátos asszony böködni kezdte az ujjával Foltos felé.
– Ilyet nem kellene mutogatni az utcán – mondta az asszony hangosan, úgy, hogy a pénztárnál álló sor is odafigyeljen. – Ijesztő egy gyereknek.
Korábban ilyenkor Réka lehajolt, és a testével eltakarta Foltost, gyorsan fizetett, elköszönés nélkül elment. Most azonban megállt. A keze remegett, ahogy a pénztárcáját fogta, az ötszáz forintosok kicsúsztak az ujjai közül, és két érme legurult a földre. Nem hajolt le értük azonnal.
– Nem ijesztő – mondta, és a hangja is remegett, de nem halkult el. – Kiméra. Ilyennek született, nincs vele semmi baj. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán hozzátette, immár hangosabban, mint ahogy valaha bármit is mondott idegennek az utcán: – És nem takarom el többet.
Lehajolt az érmékért, felállt, és a zöldséges felé nyújtotta a maradék pénzt, mintha mi sem történt volna. A sorban álló asszony már nem szólt semmit.
Három hétig nem hozta be Foltost a rendelőbe, csak a féléves kontrollra jelentkezett be. Amikor visszajött, Boglárka észrevette, hogy valami megváltozott benne. Nem a ruhája, nem a frizurája – hanem ahogy a pórázt tartotta: lazán, a kutyát maga mellett, nem maga mögött.
– A szomszéd fia mondta, hogy nyissak Instagramot – mesélte a recepciónál, miközben kitöltötte az adatlapot. – Azt mondta, ha már úgyis mindenki fotózza az utcán, legalább én mondjam el, mi ez valójában.
Boglárka nem gondolta volna, hogy ebből bármi lesz. Három hónap múlva Réka visszajött egy kontrollra, és a várószoba tele volt gyerekekkel egy helyi óvodából – a csoportvezető kérte meg, hogy hozza el Foltost, mert az egyik foglalkozáson a sokszínűségről tanultak, és a gyerekek imádták volna élőben látni "a pizsamás kutyát", ahogy az oldalon elnevezték.
Az idős úr a keresztrejtvénnyel – aki azóta állandó vendég lett, mert a felesége macskája vesebeteg – odafordult Boglárkához, miközben a gyerekek körbevették Rékát és Foltost a váróteremben.
– Emlékszik, amikor először itt volt? Azt hittem, szégyelli a kutyáját.
Boglárka a kávéja után nyúlt, de az már teljesen kihűlt.
– A múlt héten hozta be a papírokat – mondta. – Terápiás kutyaként jelentette be a helyi kórháznak. Hetente egyszer viszi majd a gyerekosztályra.
Az akváriumban a recepciópult mellett éppen akkor pukkant fel egy buborék a felszínen. Réka leguggolt, hogy egy hatéves kislány megsimogathassa Foltos fejét. A kislány ujjai végigsimítottak a sötét fülön, aztán megálltak az egyik vörösesbarna folton, mintha meg akarná számolni, hol ér véget és hol kezdődik a másik szín.
– Ő az egyetlen barátom az oviban, aki ilyen színű – mondta a kislány komolyan, és Réka erre nem válaszolt semmit, csak a kezét Foltos hátára tette, ott, ahol a foltok a legsűrűbben kavarogtak.
