Antal bácsi a tornácon ült, és a szőlősort bámulta, ami lassan benőtte a kertet, mióta a felesége elment. A présház ajtaja nyitva állt, rozsdásodtak a vasalások, a hordók fonnyadt abroncsokkal ásítoztak a penészszagú homályban. Ezt a birtokot az apja is, a nagyapja is a tenyeréből etette. Most meg itt rohad minden, mert nincs, aki továbbvigye. Az egyetlen fia, István, harmincnégy évesen is facér, egész nap a csepeli műhelyében bütyköli a régimódi motorokat, és kerüli a komoly beszélgetéseket, mint ördög a tömjénfüstöt.
Aznap este fél hét felé befutott a fiú rozoga Ladája – egy 86-os, még százhúszezret fizetett érte évekkel ezelőtt. Két üveg Egri Bikavért hozott, meg egy doboz baklavát a török péktől. Leültek a konyhaasztalhoz, a lámpa sárga fénye megcsillant a poharakon. István kortyolt egyet, aztán letette a poharat.
– Apu, nősülök.
Antal arcára kiült egy halvány, reménykedő mosoly. Végre. Gondolatban már látta is a szomszéd faluból való Katica lányt, a postáskisasszonyt, esetleg a gyógyszerész fiatal özvegyét. Valakit, aki idevaló, aki nem sajnálja az idejét a tőkék metszésétől.
– Ki a szerencsés? – kérdezte, és töltött magának.
– Lili. Pesten él, a Szent Imre kórházban dolgozik ápolónőként.
Antal keze megállt a levegőben. Pesti? Ápolónő? A szavak savanyú ízt hagytak a szájában. Ezek a pesti nők két hét alatt kiszívják a férfiból az erőt, aztán lelépnek.
– És a családja? Kik a szülei?
– Egyedül van, apu. Anyja meghalt pár éve, apját sosem ismerte. Elvált.
Antal ösztönösen hátradőlt a széken. A szoba levegője besűrűsödött. Érezte, hogy a legjava még hátravan.
– Van egy kislánya is – tette hozzá István csendesen. – Nóra. Ötéves.
Az öreg felpattant, és az ablakhoz lépett. A hideg kőfalnak támasztotta a homlokát, és a sötét udvart bámulta. Amikor megfordult, az arca olyan volt, mintha a badacsonyi bazaltból faragták volna.
– Te megőrültél, fiam? – sziszegte. – Egyedüli gyerek vagy, a família utolsó hajtása. És te egy elvált nőt hoznál a házhoz, egy idegen gyerekkel a nyakamon? Azt akarod, hogy a más kölykét neveljem, amíg te melózol?
– Nóri nem idegen lesz, apu. Az enyém.
– Az enyém… – gúnyolódott Antal. – A vér nem válik vízzé, kisfiam! Ez a nő csak egy nyugodt életet akar, meg egy palit, aki eltartja. Rászedett, te bolond! Azt hiszed, a boldogság kell neki? A házad kell, a biztonság, hogy a nyakadra ültesse a porontyát! Az ilyen elvált asszonyoknak mind ferde a jelleme, azért hagyta ott a férje. Meg ne lásd többet!
István nem kiabált. Csak állt, és a szeme olyan lett, mint amikor a motorblokkban minden csavar be van húzva – nem mozdul. Antal megijedt ettől a csöndtől.
– Ezt a döntést én hoztam meg, apu. Nem kell szeretned, nem kell jönnöd az esküvőre. De ez az én életem.
– Ha elveszed, ne gyere ide többé! – vágta oda Antal, és a hangja megcsuklott a sértett büszkeségtől. – Nincs szükségem ilyen fiúra. Érted? Nincs!
István egy lépést tett felé, talán át akarta ölelni, de az öreg úgy ugrott hátra, mintha meg akarnák ütni. A fiú csak ennyit mondott: "Sajnálom, apu." Aztán kilépett az ajtón, és a Lada motorjának hangja lassan elenyészett a homályban.
Antal éveken át nem látta a fiát. A présház ajtaját többet ki sem nyitotta. A kertet felverte a gaz, a tornácon elszaporodtak a pókok. A szomszédok néha híreket hoztak: "Hallotta, Antal bácsi? Istvánéknak fia született, Márton. Múlt kedden, 3200 grammal, a Szent Imrében." Az öreg ilyenkor csak összepréselte a száját, és elfordult. "Meghalt a fiam. Kitagadtam." Esténként az asszony fényképével beszélgetett, és úgy becézgette a saját igazát, mint valami utolsó, drága kincset.
A kórházi ágyon, tíz évvel később, rájött, hogy az a kincs fabatkát sem ér. A pincében esett össze, miközben egy ócska demizsont akart leemelni. A hideg földön feküdt órákig, a combnyaktörés hasogató fájdalmával. A mobilját a felső zsebében tartotta, alig bírta előhalászni. A sötétben a büszkeség még azt suttogta: "Ne merd! Inkább rohadj meg itt!" De a félelem, hogy úgy hal meg, hogy soha senki nem fogja a kezét, erősebbnek bizonyult. Reszkető ujjakkal tárcsázta a húsz éve fejből tudott számot. Este fél tizenkettőkor csörgött a készülék.
– István… segíts…
A fiú a harmadik csöngésre vette fel, és negyven perc alatt ott volt – a régi Lada 160-nal se ment szívesen, de most mintha érezte volna. Felsegítette az összeaszott, könnyű testet, és Antal, tíz év után először, újra érezte a fia szívverését.
A Szent Imre kórház baleseti osztályán, a 312-es kórteremben az egész család megjelent. Antal a hófehér lepedők közül bámult rájuk, és alig ismert a saját szemének. István, egy kicsit őszülve, stabilan, mint egy szikla. Lili – nem nézett rá farkasszemet. Csak melegítette a húslevest, megigazította a párnáját, és úgy bánt vele, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy azt a nőt ápolja, aki kitagadta. Aztán belépett egy nyurga, tizennégy év körüli fiú, kezében egy koszos csapággyal, és egy tízéves, vörös hajú kislány. Márton és Nóra.
Nóra odament az ágyhoz. A kezében egy rajzot szorongatott – egy girbegurba házat, mellette egy nagy fa, alatta pálcikaemberek.
– Ezt magának. Lehet, hogy a nagyapám?
Az öreg keze megremegett, ahogy átvette a papírt. Ránézett a kislányra. Semmi hasonlóságot nem látott benne sem a saját, sem a fia vonásaiból. De a tekintetében ugyanaz a tiszta, konok kitartás égett, amit ő egész életében a legtöbbre tartott. A tíz éve gyűjtött könnyek egyszerre törtek elő, és végigfolytak ráncos arcán.
– Bocsásson meg nekem… – suttogta rekedten, és nem csak a kislánynak szólt, hanem a szobában álló, szótlan Lili felé is fordult. – Vén bolond voltam.
Az utolsó öt évet Antal a fia családjával töltötte. Nem a présház rozzant tornácán ült, hanem egy kertes ház verandáján, és nézte, ahogy Márton, a kamasz, az első saját, rozsdás Simson S50-ét próbálja beindítani – nyáron a szomszéd fűrésztelepen dolgozott érte, és most alig várta, hogy megmutassa. Nóra pedig Petőfi-verseket szavalt, miközben a kutyát vakargatta. Többször ült le Lilivel teázni a konyhában. Egyszer, egy hűvös őszi estén, amikor együtt hámozták a diót, megfogta a nő kezét. A bőrét érdesre cserzette a fertőtlenítő. Hosszan a tenyerében tartotta, aztán csak annyit mondott:
– Hozzak egy kendőt? Hideg a kezed.
Lili elmosolyodott, és mire válaszolhatott volna, Antal már vissza is húzta a kezét, és tovább kaparta a diót.
Március másodikán, hajnali háromkor Antal bácsi elcsendesedett. A temetésén a szomszédok összesúgtak, hogy micsoda szerencse, hogy így összeforrt a család a végére. De István csak állt a koporsónál, és a présház rozsdás kulcsát szorongatta a zsebében.
Egy nyirkos áprilisi reggelen István kiment a régi birtokra. Kinyitotta a présház ajtaját. A levegőben még ott volt az apja pipadohányának halvány emléke. Levett egy ócska metszőollót a polcról, és elindult a benőtt szőlősor felé. Nóra ott ült a kerítésen, lóbálta a lábát, és azt kérdezte:
– Apu, segíthetek?
István a kislányra nézett. Odadobott neki egy kisebb ollót.
– Gyere, megtanítalak. Nagyapád így mutatta nekem is.
