– Engedj el! – kiáltotta a nyolcéves Hanna, miközben kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kabátját kutyája fogai közül.
De Max nem engedte.
A német juhászkutya teljes erejével hátrafelé húzta a kislányt a kaputól.
Az iskolabusz már közeledett.
Sárga karosszériája feltűnt az utca végén.
– Max! Hagyd abba!
Hanna végül kirántotta magát.
Abban a pillanatban a busz behajtott a kereszteződésbe.
És minden egyetlen másodperc alatt történt.
Egy hatalmas teherautó fékezés nélkül robogott ki egy mellékutcából.
A következő pillanatban fülsiketítő csattanás rázta meg a környéket.
Fém csikorgott.
Üveg tört szét.
A busz oldalra csúszott az ütközés erejétől.
Füst és por emelkedett a levegőbe.
Hanna mozdulatlanná dermedt.
Nem tudta levenni a szemét a roncsról.
Mellette Max is állt.
Csendesen.
Mereven.
Mintha már előre tudta volna, mi fog történni.
– Hanna!
Édesanyja hangja tört át a káoszon.
A nő rohant feléjük a verandáról.
Szinte megbotlott a lépcsőn.
– Jól vagy?
Hanna alig tudott megszólalni.
– Max nem engedett felszállni…
Anyja magához ölelte.
Aztán a kutyára nézett.
– Megmentette az életed.
A szomszéd, Kovács úr, átrohant az utcán.
Arca sápadt volt.
Telefonját szorongatta.
– Láttam mindent! – lihegte. – A teherautó nem lassított. Egyáltalán nem.
De Hanna figyelme már máshol járt.
Valami furcsát érzett.
A levegő nehéz lett.
Feszült.
Mintha vihar közeledne.
– Anya…
– Ne nézd oda, kicsim.
– Nem a buszra gondolok.
– Akkor mire?
– Maxra.
A kutya már nem a balesetet figyelte.
Lassan elfordult.
És a ház felé nézett.
A nyitott bejárati ajtó felé.
A szőre felborzolódott a hátán.
Mély morgás tört fel a mellkasából.
Olyan hang, amit Hanna még soha nem hallott tőle.
Anyja megmerevedett.
– Mi baj van, fiú?
Max nem mozdult.
Csak bámulta a sötét előszobát.
Mintha valamit látna odabent.
Vagy érezne.
– Van valaki a házban – suttogta Hanna.
Édesanyja azonnal elé állt.
– Talán betörő?
De Hanna lassan megrázta a fejét.
Ekkor megérezte ugyanazt az illatot.
A furcsa, ismerős szagot.
Amit már hetek óta érzett álmaiban.
Amit lehetetlen lett volna itt érezni.
A szíve hevesen vert.
– Anya…
– Mi az?
Hanna rémülten nézett a kutyára.
– Maxot nem a busz ijesztette meg.
A kutya tovább morgott a nyitott ajtó felé.
És Hanna hirtelen megértette.
A valódi veszély még nem múlt el.
Valami még mindig odabent várta őket.
Írd kommentbe: „FOLYTATÁS” vagy „TELJES TÖRTÉNET”, és azonnal küldöm a következő részt.
Hanna édesanyja lassan becsukta maga mögött a kertkaput.
A szirénák hangja egyre közelebbről hallatszott.
A baleset körül már emberek gyülekeztek.
De Maxot semmi sem érdekelte.
Csak a ház.
Csak a nyitott ajtó.
A morgása egyre mélyebb lett.
– Hanna, maradj mögöttem – mondta az anyja.
A kislány bólintott.
De nem tudta levenni a szemét a kutyáról.
Max soha nem viselkedett így.
Soha.
A következő pillanatban halk zaj hallatszott odabentről.
Mintha valami nekikoccant volna a falnak.
Vagy valaki meglökött volna egy bútort.
A három ember egyszerre dermedten hallgatott.
– Hallottad? – suttogta Kovács úr.
Az anya lassan elővette a telefonját.
– Hívom a rendőrséget.
De mielőtt tárcsázhatott volna, Max megindult.
Egyetlen hatalmas ugrással átrobogott a bejárati ajtón.
– Max! – kiáltotta Hanna.
A házból azonnal vad ugatás hallatszott.
Aztán csörömpölés.
Egy hangos puffanás.
Valaki káromkodott.
Majd egy férfi kiáltása törte meg a csendet.
– Szedd le rólam ezt a kutyát!
Kovács úr azonnal a ház felé futott.
Hanna édesanyja követte.
Amikor az előszobába értek, egy idegen férfit láttak.
Fekete kapucnis pulóvert viselt.
A földön feküdt.
Max fölötte állt.
Fogait kivillantva.
A férfi meg sem mert mozdulni.
– Ki maga? – kiáltotta az anya.
A férfi nem válaszolt.
Abban a pillanatban rendőrautók fékeztek a ház előtt.
A balesethez érkező járőrök a zajt hallva berohantak a házba.
Néhány perccel később a férfit bilincsben vezették ki.
Hanna megkönnyebbülten átölelte Max nyakát.
– Megmentettél.
De a kutya nem nyugodott meg.
Továbbra is feszült maradt.
Orrát a levegőbe emelte.
Majd lassan a nappali felé indult.
– Mi van még? – kérdezte Kovács úr.
Max egy régi faliszekrény előtt állt meg.
És ugatni kezdett.
Egyszer.
Kétszer.
Újra.
Az egyik rendőr odalépett.
Kinyitotta a szekrényt.
Bent első pillantásra nem volt semmi különös.
Csak poros dobozok.
Régi iratok.
Aztán a rendőr meglátott valamit a hátsó fal mögött.
Egy rejtett rekeszt.
– Asszonyom… – mondta halkan.
– Mi az?
A rendőr lassan kihúzott egy régi fémdobozt.
Rozsdás volt.
Lezárva.
A tetejére egyetlen név volt karcolva.
Amikor Hanna édesanyja elolvasta, elsápadt.
Mert az a név ugyanaz volt, mint annak az embernek a neve, aki tíz évvel korábban nyomtalanul eltűnt.
És akinek az ügyét soha nem sikerült megoldani.