Nekem az ötödik emeleten van a lakásom, pont a lépcsőházi ablak alatt, onnan látni rá a szomszéd erkélyére is, ha az ember épp arra jár. Harminckét éve vagyok házfelügyelő ebben a Károlyi utcai házban Szegeden, és mondhatom, egy-két dolgot már láttam. De ami azon a csütörtök délelőttön történt a harmadikon, azt még én sem felejtem el egyhamar.
A Bárdos házaspár lakott ott, a 3/2-ben. Zoltán és Enikő. Rendes emberek, mindig köszöntek, a férfi minden reggel levitte a szemetet még napkelte előtt, mert dolgozott, valami műszaki cég, azt hiszem. Enikő meg hат hete Hódmezővásárhelyen volt az anyjánál, mert az öregasszonynak gutaütése volt, alig bírt lábra állni. Tudtam, mert Enikő mindig szólt, ha elutazik, hogy figyeljek a postaládájára.
Aznap reggel épp a bejárati ajtó zárját olajoztam, mikor Enikő megállt mellettem egy zacskó krémessel a kezében — a Dugonics térről hozta, az öregnek fogyott. Mondta, hogy meglepetést csinál, mert az anyja jobban lett, hazaengedték egy napra, és Zoltán azt hiszi, csak hétvégén jön haza.
— Ne szóljon neki, Ferenc bácsi — nevetett rám, és felszaladt a lépcsőn, két lépcsőfokot egyszerre véve.
Én visszamentem az olajozáshoz, nem gondoltam rá többet. Talán húsz perc telhetett el, mikor lentről, az udvar felől valami dörömbölés hallatszott, aztán sikítás. Női és férfihang egyszerre, összekeveredve. Felnéztem, az ablakuk nyitva volt, pedig hűvös volt még április végén.
A takarítónő, Marika néni, épp akkor jött ki a pincéből a felmosóvödörrel, amit a hátsó udvar súrolásához használt — piszkos, szürkésbarna lé volt benne, még a kerti slaggal locsolta fel a járdát reggel. Ő mesélte utóbb, hogy Enikő szó nélkül elkérte tőle azt a vödröt a lépcsőházban, mikor lefelé rohant, arca fehér volt, mint a papír, keze remegett, de a hangja nyugodt maradt, mikor annyit mondott: „Kell egy percre."
Nem tudtam akkor, mire kell neki. Csak azt láttam, hogy két perccel később megint felszalad, a lépcsőn kettesével, a vödröt magasra tartva, hogy ne löttyenjen ki.
Ami utána történt, azt a szomszédos lakásból, a Halász családtól tudom, mert az ő hálószobájuk fala érintkezik a Bárdosokéval, és mindent hallottak. A lány — Halász Petra, tizenkilenc éves, gimnazista — mesélte anyjának, aki aztán nekem mondta el a lépcsőházban másnap, hogy egy pillanatra minden elcsendesedett odaát, aztán irtózatos ordítás. Egy férfihang: „Megőrültél?!" Aztán köhögés, csapkodás, mintha bútorokat rugdosnának félre.
Én addigra már a bejárati ajtóban álltam, mert a dörömbölésre kijöttek a lakók is. Láttam, ahogy egy fiatal nő — sosem láttam még, valószínűleg a szeretője — rohan le a lépcsőn, csuromvizesen, a haja tapadt az arcára, egy cipőt a kezében szorongatva, a másikat otthagyva a folyosón. Nem nézett senkire, kiszaladt az utcára, be egy piros Suzuki Swiftbe, ami ott parkolt a sarkon, és elhajtott.
Zoltán nem jött le. Talán fél óra múlva Enikő jelent meg az ajtóban, egy nagy barna irattartóval a hóna alatt — azt a mappát, amiben mindig a lakás papírjait tartották, a tulajdoni lapot, a jelzálogszerződést, mindent. Emlékszem, mert egyszer ő maga mutatta meg nekem, mikor a közös költség befizetéséről beszéltünk, azt mondta, minden fontos irat abban a barna dossziéban van.
Megállt mellettem a kapuban, és — ez furcsa volt, mert vártam, hogy sírjon vagy remegjen — teljesen nyugodt volt. Csak annyit mondott:
— Ferenc bácsi, ugye tanú, hogy ma reggel itt voltam?
Mondtam, hogy persze, mi történt. Ő csak megrázta a fejét, és azt felelte, majd elmondja, ha ideje lesz rá. Aztán elment a Kálvin térre, a bank felé, mert tudtam, hogy arra van a fiókjuk.
Két hét telt el, mire megtudtam a többit — a postástól, aki mindennap hozta a leveleket, és aki egyszer megjegyezte, hogy a Bárdos lakásba mostanában két külön néven jön a posta. Aztán Enikő maga mesélte el, mikor lehoztam neki egy csomagot, amit véletlenül nálam hagytak.
Kiderült, hogy a lakás valójában az ő nevén volt — az apjától örökölte tíz évvel korábban, még a házasság előtt, és sosem íratta át közösre, mert "minek, hisz úgyis egy család vagyunk". A vödrös vizes jelenet után egyenesen az ügyvédjéhez ment, aki már ismerte az ügyet, mert Enikő anyja betegsége alatt telefonon konzultáltak a válásról — nem is ezért, hanem mert a férfi már hónapok óta furcsán viselkedett, késő esténként "üzleti vacsorákra" járt.
A közjegyzőnél aznap délután felmondta a férje meghatalmazását, amivel az addig hozzáférhetett a közös számlájukhoz — négyszázhetvenezer forint volt rajta, amit Enikő tíz éve gyűjtött, még a szülei hagyatékából és a saját fizetéséből. Az ügyvéd segítségével átutalta egy új, csak az ő nevén futó számlára még aznap este.
Harmadnap küldött egy hivatalos felszólítást Zoltánnak, hogy harminc napon belül költözzön ki a lakásból, mert az az ő kizárólagos tulajdona, és a házasság felbontását kéri. Zoltán próbált visszaköltözni két hét múlva, mikor Enikő épp nem volt otthon — de a zárat addigra kicseréltette, egy Bosch biztonsági zárra, amit egy zárszerelő tett fel még aznap este, mikor a vödör kiürült a hálószobában.
Én voltam ott, mikor Zoltán állt a kapuban azzal a kulcscsomóval a kezében, ami már nem nyitott semmit. Csöngetett, aztán dörömbölt, aztán csak állt, nézte a névtáblát az ajtón, amin már csak egy név szerepelt.
Nem szóltam hozzá semmit. Nem az én dolgom volt. Csak visszamentem a zárolajozáshoz, amit aznap reggel abbahagytam, mikor minden elkezdődött.
