Aznap péntek volt. A fű utolsó csíkját vágtam a terasz mellett, amikor meghallottam, hogy csattan a kapu. Nem a főkapu, hanem az oldalsó, amihez kulcsa csak a házvezetőnőnek és a fiúnak van. Eszter az, a fiatal, aki tavaly óta jár oda. Csöndes, gyors, és mindig hozott magával valami apróságot ebédre — almát, zsemlét, néha egy műanyag dobozban valami főzelékfélét, amit a lépcső melletti kis szobában evett meg, nyitott ajtónál, mint aki bármikor ugrik, ha szólnak. Na, őt hallottam akkor, ahogy a kövön végigcsattog a szandálja, és közben valami más is, valami vékony, fojtott hang. Nem szóltam semmit. A kertész dolga, hogy a gyomlálás közben véletlenül se legyen szellemlátó. De aztán a hang mégsem hagyott nyugodni, mert nem a fáradtságtól volt olyan, hanem attól a reggeli esőtől, ami a lefolyóban zúgott. Mintha egy csecsemő nyöszörgött volna.
Bementem a szerszámosba a kapa után. A szerszámos ajtaja az előszobából nyílik, és ha valaki a személyzeti folyosón sétál, a hangja átjön a vékony falon. Hallottam, ahogy Zoltán úr kocsija begördül a garázsba. Bentley, fekete, évjárat nélküli, mint egy koporsó. Azt hittem, Pesten van, mert kedden még arról beszélt, hogy tárgyalásra megy. Erre itt van délután kettőkor. A léptei is megvannak a kövön, nem lehet összetéveszteni senkiével. Az ajtón belépett, és akkor csönd lett. Olyan csönd, hogy hallottam, ahogy a hűtő a konyhában rákapcsol. Aztán Zoltán úr hangja, élesen:
— Maga viszont mindjárt elmondja, hány éves a kislány.
Én a szerszámosban álltam, a kapa nyele a kezemben, és azon gondolkodtam, kimennék-e a kertbe, vagy maradnék. Az ember néha nem szól, mert úgy tisztességes. De ha Egyszer Eszter hangja is átszűrődik, valahogy az már nem a kertész dolga.
— Három hónapos múlt szerdán — felelte Eszter, és a mondat végén nem remegett a hangja, hanem egy kicsit túl gyorsan jött, ahogy az ember levegőt vesz a zuhanás előtt.
Zoltán úr csöndje sűrűbb volt, mint a kátrány. Képzeltem, ahogy a lány a radiátornak dől, a köténye zsebét gyűri, közben a baba a hordozóban alszik a személyzeti mosdó előtt. Nem is tudom. A hangokból csak a feszültséget lehetett kimérni.
— Maga egy bőrönddel jött tavaly novemberben — mondta Zoltán úr. — Most meg egy gyerekkel jár be a munkahelyére, és azt hiszi, ez a világ legtermészetesebb dolga.
— Nem járok be vele. Itt van a szobában, a takarítószekrény mellett. Eddig senki nem szólt. A munka el van végezve.
— Eddig senki nem találta meg. Ez a különbség.
Aztán hallottam, ahogy Zoltán úr leveszi a kabátját, a vállfa megkoppan a szekrény oldalán. Ez a koppanás nála azt jelentette, hogy nem hirtelen düh, hanem valami elnyújtott, tudatos számonkérés következik. Ő nem dobál, nem csapkod. Ő lassan akaszt. Ilyenkor nem jó a másik oldalon lenni.
— Ki tudja még? — kérdezte.
— A postás. Talán. A szomszéd néni látta, amikor megérkeztem.
— A postás és a szomszéd. Tehát a fél kerület tudja, hogy az én házamban bölcsőde működik.
— Ez nem bölcsőde. Csak a lányom.
A lányom. Ez a szó akkor nekem is megakadt. Mert Esztert én mindig úgy láttam, mint aki a buszról leszállva még a cipőjén sem igazít, annyira siet. Azt hittem, a sietség azért van, mert valahol máshol várják, de nem mertem kérdezni. A kertész nem kérdez. A kertész hallgat.
Zoltán úr felnevetett, de az a nevetés nem tartott sokáig. Inkább levegővétel volt az orrán át.
— A lánya. Jó. Akkor most figyeljen. A holnapi naptól kezdve nem arról beszélünk, hogy ki tudja és ki nem. Hanem arról, hogy maga hivatalosan is bejelenti, és a munkaidejét módosítjuk.
Eszter nem szólt. Hallottam, ahogy a hordozó megreccsen, talán megfogta a fülét. Aztán csönd. Én közben lassan kinyitottam a szerszámos ajtaját, vagy hát nem lassan — egyszerűen kevés zajjal. A kapa a helyén maradt. A gondolat, hogy ott ácsorgok és hallgatózom, hirtelen súlyosabb lett, mint a vödör a trágya mellett. De akkor Zoltán úr azt mondta:
— Maga szerint miért nem rúgom ki azonnal?
Eszter hallgatott. A válasz talán a fejében sem volt kész. Én megálltam az ajtóban, a tenyerem az üvegen, a külső oldalon. A nap melegen rásütött a fejem búbjára.
— Mert a ház azóta jobban működik — mondta Eszter. — Mióta én vagyok itt, nincs lejárt tej a hűtőben, nincs elveszett kulcs. A virágrendelés is pontosan érkezik.
— A virágrendelés. Pontosan. Ez az, amiért megengedem, hogy egy csecsemőt csempésszen a házamba.
— Nem csempészem. A munkaszerződésemben nincs szó arról, hogy nem hozhatom be.
— A munkaszerződésében arról sincs szó, hogy a harmadik fiókban tárolhatná. De attól még nem való oda.
Eszter nem felelt. Aztán Zoltán úr lépései elindultak a konyha felé. A konyhaablak a teraszra nyílik, tehát hallottam, ahogy kinyílik a csap. A pohár alján megkoccant a víz. Aztán újra az ő hangja:
— Mi a gyerek neve?
— Flóra.
— Flóra. Szép.
A hangja hirtelen egészen más lett. Nem láttam az arcát, de a nevét úgy ejtette, mintha egy régi könyv lapját simította volna ki. Utána csönd, csak a víz csobogott.
Aztán Zoltán úr kijött a teraszra. Meglátott engem a szerszámos előtt. A hónom alatt a kapa. A tekintete végigmérte, hogy milyen régen állhatok ott. Ott volt a szeme alatt az a vörös szél, ami nála fáradtságot jelentett. A világos inge gyűrött volt, a kézelője kigombolva. Rám nézett, és azt mondta:
— Maga hány éve dolgozik itt?
— Tizennégy.
— És hány olyan dolgot látott, amiről nem kérdezett?
— Tizennégy év alatt sokat.
— Akkor tartson ki. Ma fizetésemelést kap. A hallgatásáért.
Nem tudtam, viccel-e. Nem viccelt. Később a számlámra érkezett a plusz húszezer forint. Nem kérdezte, mire kell. Én sem kérdeztem, miért éppen annyi. Csak annyit tudtam, hogy onnantól kezdve minden furcsább lett, és mégis valahogy egyszerűbb.
Eszter a következő héten már nem a személyzeti szobában etette a FLórát. Zoltán úr átadta neki a kertészlakás két alsó helyiségét. Azt mondta, télen nincs használva, tavaly is csak lomok. Eszter megkapta a kulcsot. Én ismerem azt a lakást, mert a szerszámaim egy része ott volt. Meszeltem neki, mielőtt bement, és kihoztam onnan hat zsák régi festéket meg egy összetekert szőnyeget, amiben moly volt. A szőnyeget Zoltán úr kidobatta. A molyok nem részei az átalakulásnak.
Az első hónapban Eszter nemigen hitte el. Úgy járt-kelt, mint aki valami nyomtatványt vár, amit alá kell írni, és azzal vége a türelemnek. De a papír nem jött. Helyette jött egy hivatalos szerződésmódosítás: rövidebb munkaidő, rugalmas hétfő, és egy rovat a gyerekelhelyezésről a cég belső szabályzatában. Sosem hallottam róla, hogy Zoltán úr ilyesmivel foglalkozott volna. Az ügyvédje szerint a költségkeret rendelkezett egy jóléti alprogrammal, amit eddig sosem használtak. A kertész mindent hall, ha a konyhában ül és a számla miatt vár. Ezt is onnan tudom.
Flóra azóta is ott van, a kertészlakás két alsó szobájában. Most már egy kislány, aki a fűbe ül, és szétszedi a margaréta szirmait. A minap a kapu mellett reggelizett, és a vajaskenyér héját a macskának adta. A macska nem az enyém, nem is a házé, csak egy cirmos, ami a szomszédból jár át. Flóra úgy hívja, hogy Málna. Ennek semmi köze a történethez, de amikor az ember ül a fűnyírón, és hátranéz, pontosan látja, hogy a gyerek a macskának nyomja a héjat, és az meg úgy tesz, mintha világéletében erre várt volna. Ez a kép jobban megmarad, mint a szerződések.
Aztán egyszer, talán négy hónapra rá, hogy Eszter beköltözött a kertészlakásba, láttam, hogy Zoltán úr kint áll a teraszon, és Flórát nézi. A kislány a homokozóban ült, amit Zoltán úr csináltatott. Nem nagy, csak egy keret, de a homok a Duna-partról való, arra emlékszem, mert a fuvarlevélen az állt, hogy uszodai szűrésű, kalcinált. Zoltán úr ledobta a zakóját a terasz korlátjára. Aztán leült a lépcső szélére, és a kezébe vett egy darab ágat, amit a szél letört a fáról. Flóra odament hozzá, a kezébe nyomta a homokozó lapátot. Zoltán úr nem tudott vele mit kezdeni. Aztán Eszter kijött, és azt mondta:
— A sarkánál kezdje, úgy nem omlik be az alagút.
Zoltán úr ránézett, és elmosolyodott. Az a mosoly másfajta volt, mint amiket azelőtt láttam tőle. Nem az a tárgyalóteremben gyakorolt, udvarias, hűvös. Hanem valami keresetlen, majdnem zavart. Mintha a ház tulajdonosa hirtelen csak egy férfi lenne, aki a homokban ül, és a gyerek lapátot nyomott a kezébe.
Aznap este, amikor mentem volna haza, Zoltán úr a kocsi mellett állt. A kezében egy boríték. Nem az a hivatalos fehér, hanem barna, mint amiben a régi okmányokat tartják.
— Maga ismeri az én anyámat? — kérdezte.
Nem ismertem. Soha nem találkoztunk. Azt tudtam, hogy a temetőben van egy sír, ahová Zoltán úr néha krizantémot visz, mert a virágrendelésben mindig van egy tétel, amit nem szállítanak ki, hanem ő maga visz el.
— Nem ismerem.
— Nem baj. Ő mondta egyszer, hogy a ház akkor is áll, ha a falak repednek, amíg valaki bejár rajta, és a konyhában gyerek sír.
Nem tudtam, mit mondjak. Zoltán úr a borítékot a tenyerére csapta, aztán zsebre tette.
— Eszternek akarok adni egy lakást — mondta.
Azt hittem, rosszul hallom.
— Nem ajándékba. A cég most indít egy lakáspályázatot, és Eszter az első. A megállapodás szerint az én házam kezelői állománya előnyt élvez.
Ez Zoltán úr. Még a jótékonykodásnak is csinál jogi keretet. De aznap este, amikor a kapu kinyílt, Eszter a kertészlakás ajtajában állt, a kezében Flóra rácsos ágya melletti kislámpa, és visszanézett a kocsira. Zoltán úr nem szólt, csak felemelte a kezét. Eszter visszament. A kapu becsukódott. Én lekapcsoltam a fűnyírót, mert rég lejárt a munkaidőm, és hirtelen fölöslegesnek éreztem a motor zúgását, mint aki attól fél, hogy elnyom egy párbeszédet, ami nélküle is elhangzik.
A lakáspapír tényleg megérkezett, aláírták, és Eszter át is vette a kulcsokat. Egy harmadik kerületi, téglaépítésű lakás volt, két szoba, erkély, a konyhából a Duna felé látni a fűzfákat. Nem mentem fel, Eszter mesélte. Annyit mondott, hogy a burkolatot meghagyta, de a szekrényajtókon kicseréltette a fogantyúkat, mert az eredeti sárgaréz volt, és a Flóra keze mindig koszos lett tőle. Aztán hozzátette:
— Zoltán úr azt mondja, ez nem az ő pénze, hanem a cégé. De a szerződés alján a foglaló számlája az ő számlájáról ment.
Ezt is csak azért tudom, mert Eszter egyszer a kerítés mellett mesélte, amikor a babakocsit lassan tologatta, és én a faleveleket gereblyéztem. A levelek hangosan ropogtak a zsákban. A beszédünk így nem hatolt a házig.
A következő évben kezdtek egyértelművé válni a dolgok. Zoltán úr már nemcsak a teraszon, hanem a kertészlakás előtti padon is ott ült. Flóra a térdére kucorodott, és mesélt neki valami macskáról, ami elveszett, aztán megkerült, de közben a másik szomszédban talált magának párját. Zoltán úr úgy hallgatta, mintha a cége éves jelentése lenne. Eszter a konyhában kávét főzött, és kiszűrődött a frissen őrölt bab illata. Én a fű között a lóherét gyomláltam. Az ember nem tervez ilyen jeleneteket. Csak megesnek.
Aztán múlt szombaton Zoltán úr kint állt a kapuban, kezében egy kis csokor fehér eustoma. Eszter épp a kerítés mentén ült, Flóra a hátán, és az autóbérlet számláját nézegette a telefonján. Zoltán úr letette a csokrot a padra, és azt mondta:
— Szeretném, ha velem vacsorázna. Nem munkaügyben.
Eszter felnézett. Nem csodálkozott. Az a fajta csönd volt köztük, ami már nem a hatalomtól feszül, hanem valami egészen mástól. Flóra nyújtotta a kezét, és azt kiabálta, hogy: „Zolti bácsi, gyere, mutatom a csigát!" Zoltán úr lehajolt, a csokor a padon maradt, és a kislány tenyerébe bámult, ahol egy összetekeredett üres csigaház feküdt. Eszter felállt, fogta a csokrot, és bement a lakásba. Nem szólt semmit. Csak a váza hűlt ki a kezében, amikor kijött, hogy a csapnál megtöltse.
Én a kaputól húsz méterre álltam, a szerszámos falánál, és a gereblye a vállamon. Nem szóltam. A kertész dolga, hogy a kertet rendben tartsa. Néha az is elég, ha az ember jelen van, mint egy fa, ami árnyékot ad, amikor kell.
Tegnap este hoztam ki a szemetet. A konyhaajtó nyitva volt, és átláttam az ebédlőn. Zoltán úr az asztalnál ült, Eszter mellette, Flóra a gyerekülésben. Az asztalon egy tálca sütemény, mellette egy barna boríték. Eszter a borítékot tartotta, és a mutatóujjával követte az utolsó bekezdést. Aztán aláírta. Zoltán úr rám nézett, és intett, hogy csukjam be az ajtót. Becsuktam. Az ajtó üvegén át még láttam, ahogy Flóra felemeli a kiskanalát, és azt kiabálja: „Anyának lakása van, nekem meg sütim!" Eszter felnevetett, Zoltán úr meg hátradőlt a széken.
A boríték nem az én dolgom. De a posta aznap reggel hozta, és a tértivevényen az állt, hogy tulajdonjog-bejegyzés, III. kerület, erkély, két szoba. Csak ennyit.
A kert végében a kapu csendes volt. A Duna felől fújt a szél, és a fűzfa ága koppant a kerítésen. Én lehúztam a kertészkesztyűt, és felnéztem a rózsadombi házra. Az ablakok sárgán világítottak. Az ebédlőben három alak mozgott. A kertész hallgat. De a kert érez.
A fűnyírót kitoltam a garázs elé, aztán a kapa nyelét nekitámasztottam a falnak. A következő szerdán jövök. Addig a rózsa elvirágzik, de az alja megmarad. A gyökér. Mint az ilyen történetekben mindig.
