A konyhában egyetlen lámpa égett a háromból. A másik kettő már hetek óta ki volt égve, és senki sem vette a fáradságot, hogy becsavarjon egy újat. Én már nem értem fel a plafonig a rossz csípőmmel. A bögre kihűlt a kezemben, ahogy a folyosón álltam. A kamillatea tetején vékony bőr képződött.
Pontosan hallottam, mit mond a fiam, Gábor. A hangja átjött az ajtón, mint egy tompa kés. „Már felhívtam a Szent Erzsébet Otthont. Van hely. Kedden vihetjük.”
A menyem, Klára, nem válaszolt azonnal. Csak a körmét hallottam koppanni a konyhaasztalon. Aztán: „És ki mondja el neki?”
„Majd én. Vagy senki. Majd meglátjuk.”
Ebben a pillanatban a szomszéd macskája, Morzsi, a lépcsőházban felnyávogott. Mintha megérezte volna, hogy valami eltört bennem. Tényleg eltört. Nem a szívem — az már régóta repedezett. Hanem valami a torkomban, ami addig visszatartotta a hangomat. Kinyitottam a konyhaajtót.
A fiam felugrott a székről. Klára arca olyan lett, mint a hűtő fehér ajtaja.
„Kedden vihetitek?” kérdeztem. „És mit szól hozzá Luca? Vagy őt is be kell csomagolni, mert útban van?”
Gábor megdörzsölte a homlokát. „Anya, félreérted…”
„Nem értek én félre semmit. Azt mondtad, van hely. Azt mondtad, vihettek. Ez nem félreértés, ez egy terv.”
Itt kezdődött az igazi történet. De hogy érthető legyen, vissza kell mennem egy kicsit az időben.
Hatvannyolc éves vagyok. A csípőm tizenöt éve tönkrement, amikor leestem a lépcsőn, mert vittem fel a bevásárlást a hetedikre, mert a lift akkor éppen három hete nem működött. A kezem is fáj, a bőröm repedezett, mint a téli aszfalt. De ez semmi. A férjem, Béla, tizenhat éve halt meg. Adósságot hagyott ránk, és egy lakást, amit a penész evett. Eladtam az anyám aranyláncát, elvállaltam takarítást egy általános iskolában, és felneveltem egy fiút. Egyetlen fiút.
Amikor Gábor egyetemre ment, minden forintot félretettem. Amikor megszületett Luca, hajnali ötkor keltem, hogy etessem, pelenkát cseréljek. Főztem, mostam, vasaltam. Nem azért, hogy egyszer majd a fejemhez vágják: teher vagy. Hanem mert azt hittem, ez a család.
Két évvel ezelőtt fordult a világ. Elestem a kádban. Azóta nehezebben járok, és néha elfelejtem, hová tettem a szemüveget. És hirtelen a „segítő anya” címke levált rólam, mint a leégett zománc a régi lábasról. Helyette egy másik írás jelent meg a homlokomon, amit ők csak egymás közt mondtak ki: „probléma”.
A konfrontáció után Gábor próbált magyarázni. Azt mondta, fáradt. Hogy Klára otthon dolgozik, és nem tud koncentrálni, ha én a konyhában zörgök. Hogy Lucának nyugalomra van szüksége a tanuláshoz. És hogy ők már nem bírják.
„Nem bírjátok, hogy fel kell adni egy pohár vizet a gyógyszeremhez?” kérdeztem. „Vagy nem bírjátok, hogy látni kell engem, és eszetekbe jut, hogy egyszer ti is megöregedtek?”
Klára ekkor szólalt meg aznap este. „Ilike néni, senki nem mondja, hogy maga rossz. Egyszerűen csak nincs helyünk. Se fizikailag, se lelkileg.”
A nevem nem Ilike. De Klára mindig elfelejtette. Erzsébetnek hívnak. Az anyja is így hívott volna, ha életben marad.
„Nem baj” mondtam. „Nem kell tovább beszélnünk. Én elmegyek.”
Nem aznap este. Vártam egy hetet. Aztán kinyitottam a fiókot a nappaliban, hogy kivegyem a lottószelvényt, és megláttam egy papírköteget a reklámújság alatt. Nem brosúra volt. Hanem egy kitöltött nyomtatvány a Szent Erzsébet Otthonból. Az én adataimmal. A születési dátumommal. A TAJ-számommal. És alul, Gábor kézírásával: „Átvétel időpontja: kedd, 10:00.”
A kezem nem remegett. Az egész testem megfeszült, mint egy felhúzott rugó. És akkor tudtam, mit kell tennem.
Aznap este lefeküdtem, és másnap reggel, mielőtt bárki felébredt volna, összecsomagoltam két bőröndöt. Nem sokat vittem. A fényképeket, a nagymamám porcelán csészéjét, a könyveimet. A többit otthagytam. A lakást, ami a férjemmel közös volt, a bútorokat, amiket harminc év alatt vettünk. Nem azért, mert nem szerettem őket. Hanem mert tudtam, hogy ha viszek valamit a lakásból, azzal csak nehezebb lesz.
Elköltöztem a nővérem régi lakásába, a Móra Ferenc utcán, egy földszinti, dohos kis lyukba, ahol a falak sírnak, és a konyhában a gázrezsó mellett a csempék feljönnek. Ahova a villamos zörgése behallatszik, és ahol a házmester felesége minden reggel a lépcsőházban söpri a port, és közben magában beszél.
Gábor hetente egyszer jött. Hozott egy kiflit, egy doboz tejet, néha egy üveg ásványvizet. Leült tíz percre, megnézte a telefonját, aztán ment. Klára egyszer sem jött. Luca igen. Ő volt az egyetlen, aki nem a kötelesség miatt jött, hanem mert hiányoztam neki.
Egyik este, amikor a villamos zörgött odakint, és a szobában a fűtőtest csak langyos volt, rájöttem, mit kell tennem. Nem azért, hogy bosszút álljak. Hanem hogy visszavegyem, ami az enyém.
Másnap reggel felhívtam egy közjegyzőt. Nem azt, akit Gábor használt. Egy másikat, a Kárász utcán. Kértem időpontot. Az asszisztens azt mondta, két hét múlva van. Aztán meggondolta magát, amikor megmondtam, miről van szó. „Jöjjön ma délután” mondta.
Délután a közjegyző irodájában ültem. A férfi fiatal volt, szemüveges, és olyan óvatosan fogta a tollat, mintha attól félne, eltöri. Elé tettem a lakás tulajdoni lapját, a személyimet, és egy friss értékbecslést, amit még aznap reggel kértem ki. A lakás értéke huszonhárom és fél millió forint volt.
„Ezt a lakást most elajándékozom” mondtam. „Az unokámnak, Lucának.”
A közjegyző rám emelte a szemét. „A fiának nincs része benne?”
„Nincs. A fiamnak semmi köze hozzá. Ő már elintézte, hogy ne legyen.”
A papírt megírták. Aláírtam. A kezem nem remegett. A tollat erősen fogtam, mert az ujjaim már nem olyanok, mint régen. A közjegyző pecsétet nyomott a dokumentumra, és átadott egy hivatalos másolatot. A papír sorszáma ott volt a jobb felső sarokban.
Két nappal később, kedden, Gábor és Klára álltak az ajtóm előtt. Gábor kopogott. Nem vártam meg, hogy megszólaljon. Kinyitottam az ajtót, és a kezébe nyomtam a közjegyzői papír másolatát.
„Mi ez?” kérdezte.
„Olvasd el.”
Olvasta. A homlokán a ráncok mélyültek. Klára arcából kifutott a vér. A papír alján ott volt a pecsét. A hivatalos sorszám. A dátum.
„Nem teheted ezt!” ordította Gábor. „Ez a mi lakásunk! Én is örököltem volna!”
„De most már nem örökölsz. És nem is kell törődnöd velem. A lakás Luca nevén van. Én meg itt lakom, amíg meg nem halok. Szabad vagy, Gábor. Pontosan azt kaptad, amit akartál.”
Klára belenézett a papírba, mintha a betűk megváltoznának, ha elég erősen figyeli. Aztán felnézett. „Ilike néni, ezt nem gondolta komolyan…”
„Erzsébet vagyok” mondtam. „És de, komolyan gondoltam. A ti keddi időpontotok a Szent Erzsébet Otthonban most már senkit nem érdekel. Abban a lakásban többé nem tudtok elhelyezni.”
Gábor a papírt gyűrögette. A hangja rekedt volt. „És a befizetett előleg? Azt hogyan vesszük vissza?”
„Az a te dolgod. Majd visszakéred. Én már mindent elintéztem.”
Nem vártam meg a választ. Becsuktam az ajtót. A kulcsot elfordítottam. Odabent a kamillatea már megint kihűlt az asztalon, de most már nem éreztem magam tehernek. Csak ültem a dohos szobában, hallgattam a villamost, és tudtam, hogy az unokám jövőjét rendbe tettem.
A folyosóról még egy darabig hallottam Gábor dühös lépteit. Aztán Klára csöndesebb hangját, ahogy próbálta nyugtatni. Aztán nem hallottam semmit.
Másnap reggel Luca eljött. Hozott egy túrós táskát a pékségből, és leült mellém az ágyra. Nem kérdezett semmit. Csak odabújt, és a kezébe vette a repedezett ujjaimat.
„Nagymama” mondta. „Szeretlek.”
Megsimogattam a haját. Aztán kinyitottam a fiókot, és odaadtam neki a közjegyzői papír másolatát. „Ez a tiéd” mondtam. „És amikor nagy leszel, emlékezz arra, hogy senkinek nincs joga elhordani téged két bőrönddel a saját otthonodról.”
Luca nem értette teljesen, de megölelt. A villamos odakint elment. A szobában a fűtőtest kattant egyet, mintha egyetértett volna.
