Ilona a konyhaasztalnál ült, előtte egy bontatlan rózsaszín boríték hevert, rajta Editke kerekded betűivel: "A nővéremnek." Kint szeptember eleji eső kopogott a debreceni panelház ablakán, a szomszéd macskája a párkányon dorombolt, és a rádióban éppen a piaci árakról beszéltek, hogy a paradicsom megint drágult.
Nem volt ünnep. Se születésnap, se névnap. Csak egy hétfő délután, amikor Edit becsengetett, letette a borítékot az asztalra, és annyit mondott: "Ne most olvasd el." Aztán elment, mert a busza öt perc múlva indult a Nagyerdő felől.
Ilona hatvanegy éves volt, a húga ötvennyolc. Tizenegy éve, amióta Ilona férje meghalt, Edit volt az, aki minden szerdán benézett hozzá egy szatyor krumplival meg egy üveg lekvárral, aki elvitte az orvoshoz, amikor a térde felmondta a szolgálatot, aki soha nem kérdezte meg, mennyi az a hála, amit vissza kellene fizetni.
A boríték estig várt. Ilona kimosogatott, megnézte a híradót, aztán leült, és feltépte a papírt.
Bent egy levél volt, kézzel írva, tele apró javításokkal, mintha Edit többször is újrakezdte volna.
"Ilonkám, tudom, hogy nem kell ünnep ahhoz, hogy elmondjam ezt. De ha megvárom a szülinapodat, lehet, hogy megint csak annyit mondok, hogy 'minden jót', és elfelejtem a lényeget. Szóval most mondom. Köszönöm, hogy voltál nekem, amikor senki más nem volt. Köszönöm, hogy soha nem számoltad, mennyivel tartozom. Szeretlek, és nem cserélnélek el senkire."
Ilona háromszor is elolvasta ugyanazt a sort — hogy soha nem számoltad, mennyivel tartozom —, mert pontosan tudta, mire gondol Edit. A kilencven négyzetméteres lakásra a Bem téren, amit tíz éve közösen vettek meg, félig-félig, mert Editnek akkor éppen nem volt elég pénze, és Ilona a saját megtakarításából adta a hiányzó részt kölcsön. Papír nélkül, kézfogással.
Azóta senki nem beszélt erről. Egészen a múlt hónapig, amikor Edit fia, Bálint, egy jogásszal állított be a lakásba, és bejelentette, hogy az anyja nevére kellene íratni az egészet, mert "úgyis az öné az egész, néni, csak papíron nincs rendezve."
Ilona akkor nem szólt semmit. Csak kávét főzött, és nézte, ahogy a fiú a mobilján mutogatja a tulajdoni lap kivonatát, amit már le is töltött a Földhivatal oldaláról.
Most, a levéllel a kezében, Ilona rájött, hogy Edit talán pont ezért írta meg ezt előre — mert sejtette, hogy a fia hamarosan nyomást fog gyakorolni, és azt akarta, hogy a húga tudja: ő maga nem kér semmit. De a levél nem állította meg azt, ami két nappal később történt.
Szerda este volt, Edit szokásos látogatása, amikor Bálint is bekopogott, láthatóan előre megbeszélt terv szerint. Leült a konyhaasztalhoz, kinyitott egy mappát, és elkezdte magyarázni, hogy "jogilag tisztázni kéne a helyzetet", hogy "anyu egészsége miatt fontos, hogy időben rendezzék", és hogy ő "csak segíteni akar".
Ilona hallgatta, a kezében forgatta a teáscsészét, aminek már órák óta hideg volt a tartalma. Aztán letette.
— Bálint — mondta —, tudod, mennyit fizettem be abba a lakásba tíz éve?
A fiú elhallgatott. Edit az asztal másik oldalán a kezét tördelte, és láthatóan nem számított erre a fordulatra.
— Négymillió-kétszázezer forintot — folytatta Ilona. — A férjem temetése után maradt pénzből. Papír nélkül adtam oda, mert bíztam anyádban. És most azt akarod, hogy én adjam ide a felem is, hogy tiszta lappal induljon a te neved a tulajdoni lapon?
Edit felnézett. — Ilonkám, ő nem így gondolta…
— Pontosan így gondoltam — vágott közbe Bálint, mert az ügyvéd fia volt, és megszokta, hogy a tények mellett érvel. — Anyu egyedül lesz, ha valami történik önnel, néni, és nem akarom, hogy örökösödési huzavona legyen.
Ilona felállt, bement a hálószobába, és egy dossziéval tért vissza. Bankszámlakivonat, tíz évvel korábbi dátummal, négymillió-kétszázezer forintos utalás Edit nevére, a közlemény rovatban: "lakásvásárláshoz, félig-félig".
— Ez az egyetlen papír, ami van róla — mondta, és az asztalra tette. — Holnap elmegyek az ügyvédemhez, és kérem, hogy ezt vegyék figyelembe, amikor a tulajdoni hányadról döntünk. Nem a te nevedre, Edit. Az enyémre, a saját jogomon, ami engem illet.
Edit sírva fakadt, de nem a düh, hanem a szégyen könnyei voltak. — Nem akartam, hogy így legyen, Ilonkám. A fiam csinálta ezt, én nem kértem.
— Tudom — mondta Ilona csendesebben. — Ezért nem rád haragszom. De attól még nem mondok le arról, ami jogosan az enyém.
Bálint összecsukta a mappáját, és annyit mondott, hogy "ezt még átgondoljuk", majd elköszönt, és sietve távozott — a lift helyett a lépcsőn indult lefelé, mintha menekülne a saját érveitől.
Másnap délelőtt Ilona tényleg elment az ügyvédjéhez, egy kis irodába a Piac utcán, ahol tíz perc múlva már aláírta a kérelmet a tulajdoni hányad rendezésére, a régi átutalás igazolásával alátámasztva. Két hét múlva megjött a Földhivatal válasza: a lakás fele hivatalosan is Ilona nevén maradt, saját jogon, vitathatatlanul.
Amikor a papírt hazavitte, Edit már várta a konyhájában — kulcsa volt, mint mindig. Az asztalon egy üveg meggylekvár állt, amit még nyáron főztek együtt.
— Kaptad a papírt? — kérdezte Edit halkan.
Ilona bólintott, letette a dossziét az asztalra, Edit mellé. — Ez most már nem lehet kérdés többé. Se a fiadnak, se senki másnak.
Edit hosszan nézte a papírt, aztán a húgára emelte a tekintetét. — És a levelem? Amit írtam?
— Az igaz maradt — mondta Ilona, és leült vele szemben. — Attól, hogy megvédem a magamét, még nem szerettelek kevésbé.
Edit bólintott, és kibontotta a meggylekvárt, mintha ez lenne a válasz mindkettőjük számára.
