Erzsi egyszerűen nem bírta tovább csukva tartani a szemét. Amikor először hallotta, ahogy a veje, László, a lányával, Katival beszél, azt hitte, rosszul hall. Erzsi akkor tért haza Londonból, ahol könyvelőként dolgozott egy futárcégnél. Hat évig nem látta a lányát, csak a képernyőn keresztül. Ezalatt Kati férjhez ment, szült két gyereket, és beköltöztek abba a szép, háromszobás újbudai lakásba, amit Erzsi vett nekki nászajándékba a félretett külföldi pénzéből.
A viszontlátás estéjén Erzsi csak ült a nappaliban egy csésze teával, és nézte, ahogy a lánya úgy cikázik a konyha és az asztal között, mint aki egy étteremben dolgozik, nem a saját otthonában. Csinos volt, de az arca feszült. Amikor Kati letette a párolt lila káposztát, László belenyomta a villáját, megrántotta a vállát, és megszólalt anélkül, hogy a feleségére nézett volna.
– Hát, mondjuk a kocsmában jobbat csinálnak. De azért ezt is meg lehet enni.
Aztán hátradőlt, és végigmérte Katti. A szoba teljes csendjében, Erzsi jelenlétében, egy csepp szégyen nélkül.
– Nézd már meg magad. Negyvenkét kiló lettél. Egy férfi szemének is kell valamit mutatni otthon, nem csak ezt a mackónadrágos valamit. Van, aki három gyerek után is úgy néz ki, mint egy topmodell. Te meg… hát, most mit mondjak. Szerencséd, hogy én még itt vagyok, de ha így folytatod, én nem ígérek semmit.
Erzsi keze megállt a csészén. Megszorította. A csontos ujjai elfehéredtek.
Hat év alatt elfelejtette, milyen ember az, aki a lányával él. Ott állt ez a László – se egy tisztességes szakmája, se megtakarítása, a kocsija is egy rozsdás, tizenöt éves Opel volt, amit még Kati fizetéséből hoztak ki a szerelőtől – és úgy beszélt a lányával, mint egy ronggyal.
Pár nappal később Erzsi elhívta Katit egy sétára a Kopaszi-gátra. A gyerekeket rábízták a szomszéd nénire.
– Kicsim, ő mindig így beszél veled? Reggel, este, vacsora közben?
Kati a vállát húzogatta, a szemével a vizet bámulta. A hangja halk volt, mint aki megszokta, hogy nem hallják meg a szavát.
– Anya, ne csinálj ebből ügyet. Tényleg elhanyagoltam magam. Laci csak a legjobbat akarja. Őszinte velem, és ez számít.
– Az őszinteség az, hogy a gyerekeid előtt mondja, hogy a másik nő feneke jobban néz ki? Ezt mondta a minap, hallottam én.
– Anya…
Kati arca elvörösödött. Erzsi látta, hogy nem a dühtől. Szégyellte magát. A saját anyja előtt szégyellte, hogy nem tud olyan nő lenni, amilyet a férje megérdemelne. Ettől Erzsi torka összeszorult, de lenyelte, amit igazán mondani akart. Ráhagyta.
Aztán eltelt még két hónap. Erzsi maradt Budapesten. Bérelt egy kis garzont a környéken, hogy közel legyen. Tudta, hogy valami készül, csak azt nem, hogy pontosan mi lesz a szikra.
Azon a szerdán Erzsi a Lehel piacon vett egy nagy zacskó friss vargányát. Tudta, hogy Kati imádja a gombapörköltet. Gondolta, meglepi. Nem telefonált előre, csak felsétált a másodikra. Megvolt a kulcsa a lakáshoz, a vészkulcs, amit még a lány adott neki. Benyitott.
A nappaliban László állt. De nem egyedül. Egy magas, festett szőke nő simult hozzá, akinek a szűk piros ruhája inkább illett volna egy bárba, mint egy családi otthonba. A nő a kanapé előtt állt, félrebillent fejjel, fagyott mosollyal, amikor Erzsi belépett.
– Hát te meg ki az isten vagy?! – Erzsi hangja a lakás falairól visszhangzott, és a zacskó gomba kiesett a kezéből a padlóra.
A választ nem várta meg. Az a pár másodperc, amíg a szőke nő felkapta a táskáját, a cipőjét, és kimenekült az ajtón, elég volt arra, hogy Erzsiből feltörjön minden, amit hónapok óta magában tartott. Üvöltött. Sziszegve, majd egyre hangosabban, olyan szavakkal, amiket azelőtt soha nem használt. A szomszédok később azt mondták, harmadikig lehallatszott.
László eközben leült a kanapéra, hátradőlt, és szinte unott arccal nézte az anyósát.
– Mit üvöltözik, Erzsi néni? Ez az én lakásom. Azt csinálok, amit akarok.
– A te lakásod?! – Erzsi hangja megbicsaklott a felháborodástól. – Ezt a lakást én vettem a lányomnak! És a lányomnak, nem neked! Te egy…
Nem fejezhette be. Kati pont ekkor nyitott be a két gyerekkel. A kisebbik sírt, a nagyobbik ledermedt. Kati arca pár másodperc alatt rogyott össze, ahogy végignézett a helyzeten. A kiszóródott gomba, az anyja remegő ujjai, a férjén a félrecsúszott ing. Mindent értett.
Aznap este Kati nem tudta abbahagyni a zokogást. Mégis, amikor Erzsi azt mondta, hogy „azonnal rakjátok ki, gyere a gyerekekkel hozzám”, a lánya válasza olyan volt, mint egy pofon.
– Anya, hát mit csinálsz?! Tönkreteszed a házasságomat! Mi lesz a gyerekekkel? Azt hiszed, egyedül akarok maradni két kicsivel?
– Tönkretenni? Kati, ő hozott ide egy másik nőt a te ágyadba! Mire vársz, míg elkap tőle valami nyavalyát is?
– Nem. Te nem érted. Ő az apjuk! Ő az egyetlen, aki tényleg mellettem van! Te meg mit csinálsz? Üvöltözöl, mint egy piaci kofa, és elijeszted! Fogd vissza magad, anya! Ne szólj bele!
Erzsi ekkor érezte, hogy egy törésvonal fut végig a szívén. A lánya elhitte, hogy a szeretet az, amikor valaki széttapossa. Elhitette magával, hogy a méltósága nem ér annyit, mint egy férfi jelenléte, aki csak vesz el tőle, és semmit nem ad vissza.
László végül elköltözött. Három napig tartott a nagy dráma. Aztán Kati visszafogadta. Erzsi a garzonlakásban ült, amikor a lánya felhívta, és a hangja egyszerre volt megalázott és diadalmas.
– Visszajött, anya. Kibékültünk. Légy szíves, bocsáss meg neki. Szeret téged, csak hirtelen haragú.
Erzsi bontotta a kapcsolatot, és kinézett az ablakon a forgalmas körútra. Érezte, ahogy a gyomrában egy hideg, sziklaszilárd elhatározás formálódik. Nem a dühtől. Dühe már nem volt, csak fáradt, mély elszántság. Ő nem nézheti tovább, ahogy a saját gyereke eltűnik egy pszichopata karjai között, és azt hiszi, ez a boldogság.
Volt egy ismerőse a Honvédelmi Minisztériumnál. Csak egy név, egy régi szívesség, amit soha nem használt fel. Most felhívta.
– Annamária, Erzsi vagyok. Van itt egy fiatalember, László Tarján, régebben a tatai harckocsizóknál szolgált. Úgy hallottam, behívóparancsot kellene kapnia, de valahogy mindig elmarad. Biztos vagyok benne, hogy a nyilvántartásban csak egy adminisztrációs hiba lehet. Különben értékes ember lenne a sereg számára. Nem igaz?
Harminchat óra múlva László a katonai alkalmassági vizsgálaton ült.
A vihar gyorsabban érkezett, mint Erzsi várta. Valaki kiszivárogtatta a történetet – talán a barátnője, talán valaki a hivatalban, aki nem tudta befogni a száját –, és a hír eljutott Katihoz. A lánya betört a garzonba anélkül, hogy kopogtatott volna. Az arca feldúlt volt, a szeme vörös, a keze reszketett.
– Te jelentettél fel! Te, a saját anyám! Hogy tehetted?! Be fog vonulni! Beviszik, akárhová, akár a frontra is, és én itt maradok egyedül a gyerekekkel! Tönkretetted az életünket! Most boldog vagy? Hát most boldog vagy?!
Erzsi lassan állt fel a konyhaasztaltól. Odament a lányához. Kati hátrált egy lépést, mintha az anyja ütni akarná. De Erzsi csak megállt előtte, és a hangja nagyon halk volt, de tisztább, mint valaha.
– Nem tettem tönkre semmit, kicsim. Én épp most mentettelek meg. Amíg ő itt van, addig te naponta halsz meg egy kicsit. Most legalább lesz időd. Nélküle. Hogy rájöjj, ki vagy te valójában. És hogy a gyerekeidnek milyen anyára van szükségük. Nem olyanra, akit minden este a semmibe néznek.
Kati felzokogott, hátat fordított, és becsapta az ajtót. A hang úgy visszhangzott a lépcsőházban, mint egy utolsó, kétségbeesett védekezés. A két gyerekét nem hozta többet aznap. Erzsi ült a sötétedő szobában, a telefonja néma volt, az ablakon túl a város fényei reszkettek. Nem érzett bűntudatot. Csak egy mély, csontig hatoló ürességet, amit a szeretet hagy maga után, amikor végre cselekednie kell, még ha átmenetileg gyűlölik is érte. Tudta, a lányának most először van valódi esélye arra, hogy ne egy romhalmazzal a szíve fölött élje le az életét.
Másnap reggel Erzsi a piacon vett egy zacskó friss, illatos barackot, és elindult a lánya háza felé. Nem tudta, beengedik-e. De kopogtatni muszáj volt.
