A hévízi Szent Lipót Kórház gyermekosztályán dolgozom nővérként. Tizenkét éve. A folyosón mindig halszag van, mert az étellift mellett van a raktár, és a szellőzés valamiért nem bír vele. De én már meg sem érzem. Aznap este is ilyen szag volt, amikor megláttam őt.
A váró előtt ült, azzal a kétes fényű neonnal az arca fölött, ami miatt mindenki betegnek tűnik. Egy mappa volt az ölében, ilyen vastag igazgatósági műanyag, a sarkát szorongatta, mint aki attól fél, hogy kicsúszik a kezéből. Nem sírt. Nem toporgott. Csak ült.
Az ügyeletes orvos szólt, hogy vigyem be a vizsgálóba, mert hozott valami anyagot a lányáról. Amikor először ránéztem, azt hittem, a kislányt hozta. De nem. A mappát hozta.
Ő maga nem magyarázta meg rögtön. A nevét sem mondta. Csak annyit kérdezett, el tudom-e olvasni az adatokat, mert az írása néhol összefolyt. A hangja olyan volt, mint egy olyan emberé, aki nagyon sokáig nem szólalt meg, és nem akarja, hogy megremegjen. Maréknyi papírt tett elém: kartonlapok, leletek, orvosi zárójelentések, minden évszám nélkül, de a fejlécen ott állt: Hévízi Kardiológiai Rehabilitáció.
Amikor kihúztam az első lapot, a szeméből nem tudtam megállapítani, mit érez. Most már tudom, hogy akkor évek óta nem tudott volna megmondani semmit.
A vizsgáló ablakán túl a kórház udvarán álló vadgesztenye ágai kopogtak a szélben. Csak később tudtam meg, miért vette át tőlem mindig a mappát, miért rejtette el a táskájába, miért nem hagyta soha az asztalon.
Először azt hittem, ő az anyja a kislánynak, akiről a leletek szóltak. Aztán észrevettem a biztosítási azonosítóján a születési évet – alig múlt harminc. A gyerek hétéves lehet. De nem ő szerepelt a kartonon, hanem egy másik nő: Kovács Hédi. Amikor rákérdeztem, ő csak annyit mondott:
„A kislány mostohaanyja. Engem Nagy Editnek hívnak, én vagyok az anyja.”
Aztán hozzátette: „De ezt most nem kell tudnia.”
Később, amikor már a folyosón ittuk a teát a kórházi automata műanyag poharából, Edit beszélni kezdett. Magától nem kérdezett semmit. Végül én kérdeztem meg, honnan ismeri Hédi lányát, ha egyszer ő az anyja.
Elmondta, hogy ő a gyerek anyja, Hédi pedig a mostoha. A családot három éve bombázta szét a Balatonon az a vihar, amiről azóta is beszélnek. A férje, Kovács Péter egy versenyvitorlással akart áthajózni a déli partról északra, hogy a siófoki kikötőben átadja a hajót a vevőnek. Novemberben történt, amikor már lezárják a kempingeket, és a tó úgy meg tud őrülni, mint a tenger. A férfit soha nem találták meg. A hajóból csak egy darab tatfát hozott be a víz Füred alatt, meg egy esőruhát, amit sosem húzott fel. A keresés tizenhárom napig tartott, aztán leállították.
Edit három évig élt a bizonytalanságban. Nem özvegy, nem feleség, csak egy nő, akinek a férje nincs sehol. A gyerekkel ketten maradtak.
Hogy jutott el hozzánk a kórházba? Egy hete a veszprémi ortopédián járt vizsgálaton – a saját ügyében –, és a váróteremben véletlenül meglátta a recepciós pulton fekvő dossziét, rajta a lánya nevével: Kovács Vera. Nem értette, mit keres ott ez a név egy idegen kartonon. Megkérdezte a recepcióst, aki – tévedésből, mert azt hitte, ő az illető gyerek anyja – megmutatta neki az egészet: hogy az apa, egy bizonyos Kovács Péter hozta be a kislányt vizsgálatra, hogy elérhetőségként egy hévízi cím szerepel.
Edit nem szólt semmit. Csak lefényképezte a papírokat: a lakcímet, az autó rendszámát. Aztán eljött hozzánk, mert megtudta, hogy a gyerek nálunk feküdt korábban két napot, és itt talán választ kap arra, kicsoda valójában ez a Kovács Péter.
„Maga tudja, hol laknak?” – kérdezte tőlem.
Nem mondtam meg neki. De a folyosón, mielőtt elment, megírta a levelet, amit aznap este a hévízi házuk postaládájába dobott. Csak ennyit írt bele: „Élsz. Tudnom kell, hogy te vagy-e az.”
Három nappal később visszajött. Nem egyedül. A gyermekosztály nappalijában ültem le vele és azzal a férfival szemben, akit a levél idehívott.
A férfi magas volt, szikár, a bal keze remegett kicsit, ahogy leült. Nem néztek egymásra Edittel. A férfi végül megszólalt:
„Nem emlékszem semmire azelőttről. A parton találtak meg, hónapokig nem tudtam a nevemet sem. Hédi mondta meg, ki lehetek – ő volt ott, amikor felébredtem. Aztán… maradtam.”
Edit a mappát az asztalra tette, de nem nyitotta ki. Az ujjai a fedelén pihentek.
„Én három évig azt hittem, meghaltál” – mondta. „Gyertyát gyújtottam érted minden novemberben. És te itt éltél, húsz kilométerre.”
„Nem tudtam, hogy létezel” – felelte a férfi. „Ha tudnám is, most… nem ismerlek. Ez az igazság. Sajnálom.”
Edit nem sírt. A kezét a mappáról levette, és az ölébe ejtette.
„Nem azért jöttem, hogy visszakérjelek” – mondta. „Csak tudnom kellett, hogy nem vagyok bolond. Hogy jogos volt a gyász.”
A férfi bólintott, aztán felállt, és kiment a folyosóra. Edit még ült egy percig, aztán ő is elindult kifelé. Az ajtóban visszafordult hozzám:
„Kérek egy üres papírt. Ne a kórházi lebélyegzőset. Csak egy lapot.”
Adtam neki egyet. Nem kérdeztem, mire kell. Az asztal szélére fektette, töltőtollat vett elő a táskájából, és határozott, egyenes betűkkel írta rá a nevét, az adószámát, a régi lakcímét. Aztán alulra:
„Nem tartok igényt semmilyen, a néhai – jelenleg Kovács Péter néven élő – férjem utáni vagyonra. A hagyaték a kiskorú Kovács Vera gyámjait illeti.”
„Miért adja nekem?” – kérdeztem, amikor a papírt a kezembe nyomta.
„Mert magának el kell mondanom valakinek, és maga hallgatni fog” – mondta. „És mert reggel úgyis be kell vinnem a jegyzőségre. Hadd legyen egy tanúm, aki tudja, hogy nem a düh vitt rá, hanem hogy nincs mit visszavárni.”
Nem tudtam megszólalni. Összehajtotta a papírt, a mappába csúsztatta, a táskájába tette. Kifelé menet még annyit mondott:
„Megcsináltam, amit a törvény megkövetel. A többi már nem az én dolgom.”
Aztán elment.
Napokig nem hallottam róla. Aztán szolgálat végén az egyik nővér szólt, hogy a főbejáratnál egy nő hagyott nekem egy dossziét. Nem kellett tippelnem, ki volt az. Ugyanaz a mappa, ugyanaz a karton, amit egy héttel korábban mutatott. Az alján friss bejegyzés, tintával:
„A vizsgálat lezárva. A gyermek továbbra is a gyámja felügyelete alatt áll. Az anya az örökségi jogairól lemondott.”
Alatta egy tértivevény a siófoki jegyzőtől. A dátum: múlt péntek. Az összeg: nulla forint.
Nem tudom, miért pont nekem hozta be. Talán mert senki másnak nem tudta volna elvinni. Felhívtam az osztályos főorvost, közöltem, hogy a hétfői statisztikához kell egy aláírás. Nem kérdezett semmit.
A mappa, amit rám hagyott, azóta ott áll a pult alatt, a sürgősségi nyomtatványok mellett.
Tegnapelőtt láttam Editet a keszthelyi Sparban. A kasszánál állt előttem, vett két doboz Camilla teát, egy liter tejet, egy csomag kávét. Nem emlékezett rám, vagy úgy tett, mintha nem emlékezne. Csak annyit mondtam neki: „Jó egészséget kívánok.”
Elindultam kifelé. Az eső elállt, a hársfa a bejáratnál csupa vízben állt. A parkolóban egy fekete Volvo várt rá, hátul gyereküléssel – nem az övé. A sofőr, egy idősebb asszony, előrehajolt, kinyitotta neki az ajtót.
Beültem a kocsimba, bedugtam a rádiót. A hírekben a tó vízállásáról beszéltek. Kikapcsoltam, és hazafelé a fűzfák alatt arra gondoltam, hogy a mappa a pult alatt még ott van, és hétfőn megint be kell írnom a statisztikába egy nevet, ami már nem az övé.
