Már a buszon reszketett a kezem. Pedig kint huszonöt fok volt, a Tisza felől édeskés virágillat jött a nyitott ablakon át, de én úgy markoltam a táskám szíját, mintha attól függne az életem. Szeged határában jártunk, a rozsdás sínek mellett elsuhant a régi húsüzem, és én a szemközti ülésen felejtett reklámújságot bámultam – *Spar, akciós párizsi, 899 forint* –, csakhogy ne a tükörképemet kelljen néznem. Pedig a fejem fölötti csomagtartó ablaküvegében így is láttam magamat: egy ötvenkilenc éves nőt, akinek a vállát fakókék, régimódi ruha fedi, gallérján apró, sárga hímzés. Ezt a ruhát akkor vettem, amikor Bálint még a pocakomban rugdosott. Huszonhét éve.
Hát így mentem a saját fiam esküvőjére. Bálint, az én egyetlen fiam, akit egyedül neveltem fel a panel harmadik emeletén, miközben hol a postán hordtam ki a leveleket, hol a péküzemben dagasztottam hajnali négykor. Soha nem volt fölösleges fillérünk, de mindig megvolt a méltóságunk. Aztán Bálint megismerte Lucát. Luca egy belvárosi ügyvédi irodában dolgozik junior asszociátusként, az apja meg három gyógyszertárat birtokol a megyében. Elegáns, okos lány, és valóban szereti a fiamat. Csakhogy a két család között akkora volt a távolság, mint a mi rozoga buszunk és a kastély parkolójában sorakozó fekete Audik között.
A megállóban leszálltam, és a kátyús aszfaltúton fölfelé lépkedve hallottam, ahogy a taxisofőr épp egy bankjegyet hajtogat. „Ez a vőlegény családja?” – kérdezte egy magas, napszemüveges férfi, és biccentett felém. A sofőr vállat vont. Én úgy tettem, mintha nem hallanám, és elindultam a bejárat felé, ahol a lépcső mellett hatalmas, fehér lufik lengtek.
A kastély bálterme olyan volt, mint egy újságból kivágott álomkép: kristálycsillárok, hosszú asztalokon fehér damaszt, és a pincérek épp töltötték a Tokaji furmintot. A vendégek között voltak, akik már a kapuban végigmértek. Egy barna hajú nő – valami unokatestvér – feltűnően elhúzta a száját, és a mellette álló, türkiz ruhás nőhöz hajolt. Hallottam, ahogy beszűrődik a hangjuk az általános morajlás közepette:
– Ugye ez nem a Bálint anyja?
– De. Szerinted mit visel? Ezt a boltok előtt látni, nem lagziban…
A tenyerem lucskos volt a táska szíján. A cipőm orrára szegeztem a tekintetemet – arra a fekete, kicsit kopottas körömcipőre, amit még a nyugdíjas kolléganőmtől örököltem két éve. A jobb sarkán egy pillanatragasztóval rögzített folt éktelenkedett, éreztem, ahogy a talpam alatt a bőr recseg egyet, ha a testsúlyom oldalra csúszik. Már azon voltam, hogy kisurranok a mosdóba, amíg a szertartás elkezdődik, és talán végig ott maradok. Kinyitottam a táskám, hogy előhalásszak egy zsepit, de remegtem, és a régi fotó kipottyant belőle – Bálint ballagása, ugyanebben a ruhában. Lehajoltam érte, de valaki megelőzött.
Luca volt az. Felkapta a képet, és nézte, a szája sarkában meg-megrebbent valami. Mintha nem is a drága, földig érő, áttetsző ujjú menyasszonyi ruhája lenne rajta, hanem egy kényelmes otthoni. A teremben pár ember abbahagyta a beszélgetést, és felénk fordult.
– Nézzétek! – emelte fel a fényképet, és úgy tartotta, hogy a közelben állók is láthassák. Nem szónokolt, csak ennyit mondott, tisztán, érthetően: – Ez a ruha… Bálint ballagásán is ez volt rajta.
Aztán letette a fotót az asztalra, és a saját válláról leemelte a nehéz, krémszínű selyemkendőt, amit addig a könyökhajlatában tartott. Két lépést tett felém, és mielőtt tiltakozhattam volna – hogy mit csinálsz, ez a te ruhádhoz való, tönkreteszed az egész összeállítást –, óvatosan a nyakamba terítette. A kendő puha, hűvös anyaga szinte belém hasított, annyira finom volt. A menyasszony ezután a blúzához nyúlt, és lecsatolt róla egy apró, rezedára emlékeztető virágbrossot, tele apró cirkóniákkal. A tenyerébe fogta, és a zsebem fölé tűzte. Nem nézett a szemembe, koncentrált, a nyelve hegye kivillant, ahogy a csatot próbálta eligazítani a vékony anyagon. Aztán hátrébb lépett egyet, és biccentett.
– Ez meg az enyém – mondta halkan, és a hangja épp hogy elakadt a végén.
És akkor átölelt. Nem puszit adott, nem kezet csókolt – egyszerűen két karját a nyakam köré fonta, és hagyta, hogy a szemem sarkából kicsorduló víz végigfolyjon a sminkjén is. Olyan erősen szorított, hogy a bordám beleropogott. A teremben morajlás támadt, aztán taps. A türkiz ruhás nő is tapsolt, a szája körül kemény vonallal, és a tenyerei úgy csattogtak, mintha legyeket akarna agyonütni.
Aztán Bálint is odajött, és hármasban álltunk ott, összeölelkezve. Még a fotós is abbahagyta a párportrékat, és rólunk készített egy képet. Aznap este a vacsoránál a hortobágyi palacsinta után a zenekar lassú számot játszott, és a fiam felkért. Amikor tánc közben a válla fölött a terem túloldalára pillantottam, megakadt a szemem Luca apján – egy magas, szemüveges férfi –, ahogy épp a borospoharát forgatja a kezében, és rám emeli.
Hazafelé a fiam hívott egy taxit. A sofőr visszapillantott a tükörből, épp a rádión matatott, egy Kispál és a Borz szám recsegett. Bálint a menetrendről beszélt, hogy hajnalban indulnak a nászútra, nehogy elkéssenek a reptérről, és közben a kezemnél fogva lökdösött be a kocsiba, mert elbambultam. Az ülésen előredőlve igazgattam a szoknyámat, a kendő sarka a vállamról lecsúszott, és a kocsi ablaküvegében megláttam a homályos arcélem. Jobb kezemmel a brosst tapogattam a zsebemen, a cirkóniák egyenetlen széle a köröm alá akadt. Bálint a másik oldalon a telefonomat nyomkodta, mert merült le, és anya, mindjárt bedugom a töltőre, ne aggódj. Az ujjbegyemen a bross helye meleg volt, mint egy apró, tompán lüktető sebhely.
