A konyhában harmadnapja nem égett az égő. A villanykapcsoló kattant, de a mennyezet sötét maradt, csak a gáztűzhely melletti kis lámpa adott fényt. Az asztalon a hűlt kávé, a csésze peremén ott száradt a vörös rúzsnyom, és mellette a papír, amit a férjem zakójának belső zsebében találtam.
— Mondd el! Most azonnal!
A mondat úgy pattant ki belőlem, mint amikor valaki levegőért kiált. Márton a hűtőnek dőlt, és a cipője orrát bámulta. A 4-6-os villamos zörgése behallatszott a nyitott ablakon, éjjel fél kettő lehetett.
— Nincs mit mondanom.
— De van! Ez a papír! Ez a te aláírásod! Miért nincs rajta az én nevem?
Lenyúltam, és felemeltem a dokumentumot, mint egy leletet. Az ügyvédi pecsét élesen látszott a gyenge fényben. A címsor: „Tulajdonjog átruházása”.
— A műhely… — Márton elhallgatott, mintha a szavak beleragadtak volna a torkába.
— Igen, a műhely! Ami a közös vagyonunk! Amiért tizenkét éve dolgozunk! Azt akarom tudni, miért van rajta a bátyád neve!
Az ablakon túl a szomszéd lépcsőházban Béla bácsi kutyája, Kolbász, felnyüszített, mintha ő is hallaná a veszekedést. A kávéscsésze mellett a régi fényképalbum hevert nyitva; az egyik lapon a tóparti nyaralás képe, ahol még boldogan mosolyogtunk. Odébb löktem az albumot, hogy a papírra tudjak mutatni.
— Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! A zsebedben volt, nem a szemetesben! Előre megfontoltad, hogy eltitkolod!
— Te nem érted…
— Akkor magyarázd el! Most! Nem holnap, nem öt perc múlva, amikor „jobb lesz a pillanat”! Ez a pillanat! Három napja nem alszom, a fejemben ezer forgatókönyv pörög, és egyik rosszabb, mint a másik! Mondd el!
Felkapta a kabátját a székről, de nem indult el. Csak gyűrögette az ujját. A hűtő motorja bekapcsolt, és a konyha megtelt azzal az egyenletes zúgással, amitől az ember agya teljesen ki tud kapcsolni.
— Eljátszottam egy fogadáson. Nem tudtam fizetni. A bátyám felajánlotta, hogy átvállalja, ha a műhelyt az ő nevére íratom.
A szavak úgy értek földet, mint amikor a lift hirtelen megáll két emelet között. A szám széle kiszáradt, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt.
— Mennyi?
— Kilencmillió-nyolcszázezer forint.
A számot hosszan tartottam magamban. A tizenkét évnyi munka, a hajnali kelések, a szombati fuvarok, a nyaralások, amiket soha nem tudtunk kifizetni. És most ez a szám.
— A bátyád neve van rajta? A Sándor?
— Igen.
— És az én nevem? Az nem szerepel sehol?
— Nem.
A mobilom az asztalon rezgett egyszer, kétszer, háromszor. Az üzenetek egymás után jöttek, de meg se néztem. Az ujjaim a banki alkalmazást keresték.
— Mit csinálsz?
— Amit neked kellett volna még mielőtt aláírtad.
A telefon képernyője kivilágított. A közös számla egyenlege jobb felső sarokban: valamivel több, mint hétmillió forint. Beírtam a felét, ami engem illetett, és egyetlen mozdulattal átutaltam a saját, külön számlámra.
— Ezt nem teheted! Az a pénz…
— Az a pénz a miénk volt! És te odaadtad a testvérednek, hogy mentsen meg a saját hülyeségedtől! Most az enyémet viszem, amíg lehet.
Felálltam. A szék lába megcsikordult a kővön. A nyitott ablakon át behúzott a hűvös hajnali levegő, és a 4-6-os villamos megint végigdübörgött a Ferenc körúton. Az album a földre esett, a fényképek szétcsúsztak.
— És a lakás? A lakás is a tied?
Megrándult a válla, de nem felelt. A hűtő zúgása töltötte be a teret, nem hagyott helyet semmi másnak.
— Világos. Akkor a zárat is kicserélem.
— Luca, várj!
Nem vártam. A fogasról leakasztottam a táskámat, aztán a zakója belső zsebéből kihúztam a kulcscsomót — ugyanabból a zsebből, ahol a szerződés lapult. Két kulcs, az egyik a lakásé, a másik a műhelyé.
Másnap reggel a lakatos már a műhely ajtajánál állt. Tudtam, hogy a papír szerint a műhely most már Sándoré — de az ajtót éveken át mi nyitottuk ki minden reggel, és amíg az ügyvéd nem mondja ki az utolsó szót, addig én döntök arról, ki lép be rajta. A lakatos a számlát a férjem nevére állította ki, de készpénzben fizettem, és nem szóltam semmit arról, hogy ki lakik most a papíron. A régi kulcsot a zsebembe csúsztattam, az újat egy dossziéba tettem a szerződés másolata és a lakás tulajdoni lapjának kivonata mellé — utóbbiból kiderült, hogy a lakáshoz szerencsére nem nyúlt.
Este Márton a ház elé állt. Láttam az ablakból, ahogy a járdán topog, a telefonját nyomogatja. Aztán felnézett, meglátta a konyhaablakot. A kezem a kilincsen, de nem nyitottam ki. Helyette leültem a konyhaasztalhoz, és megnyitottam a laptopom. Az ügyvédi iroda válaszára vártam. A tárgysorban ez állt: „Kérvény a közös vagyon megosztására, valamint a jogosulatlan átruházás visszavonására.”
Kintről betört a hangja:
— Engedj be! Beszélnünk kell!
Nem feleltem. A székem alatt a fényképalbum lapjai, szétszórt képek. Kolbász a lépcsőházban ugatni kezdett, Béla bácsi csitította. Márton nagy nehezen leült az ajtó elé a betonra, háttal. A kabátja ugyanaz volt, aminek a zsebében a szerződést találtam. A hátán ott volt az a kis szakadás, amit még tavaly varrtam meg, de a cérna már kilógott.
Az ügyvéd válasza megérkezett. Csak egy sor: „Holnap reggel kilenckor irodámban, hozza a dossziét. Sándor úrnak is elküldtük a felszólítást.” Elmentettem, lecsuktam a laptopot. Márton még ült odakint. A konyha kihűlt, a hűtő már nem zúgott.
A kulcsot letettem a pultra, pontosan a rúzsnyomos csésze mellé. A csésze alatt a szerződés másolata. Márton a hűtőből kivett egy doboz tejet, leült a földre, és úgy maradt.
Nem tudom, mennyi ideig ült ott. Én közben felvettem a kabátomat, kinyitottam a bejárati ajtót, és lementem a lépcsőn. Elmentem mellette, ő fel sem nézett. Kiléptem az utcára; a reggeli levegő hűvös volt, a 4-6-os villamos megint végigdübörgött a körúton. A zsebemben ott lapult a dosszié, benne minden papír — és a másik kulcs, a műhely új zárjához, ami most, ebben a pillanatban, az enyém volt.
