Réka mindig is szerette a vonatot. A reptéri sorok, a bezárt bőröndök, a kukoricapehely-szagú repülőgépek — mindez távol állt tőle. Viszont a MÁV kocsijában, ahol a kalauz mély hangon kínálta a szendvicseket, a sínpár kopogása pedig betöltötte a csöndet, valahogy azonnal megnyugodott. Ezért is választotta a Kelenföldről induló esti járatot. A balatoni nyaralás már hónapok óta élt benne, mint egy fénykép, amit bármikor előhúzhat: láb a forró homokban, Tihanyban vett levendulás limonádé, és sehol egy elolvasatlan email.
A helyjegye a felső ágyra szólt. Felmászott, elrendezte a párnáját, és elővette a könyvét. A kupé egyelőre üres volt. Az indulás előtti percekben még hallani lehetett a peronon a csomagosok vitáját, aztán a szerelvény megrándult, és lassan kigördült a csarnokból. Réka kinézett az ablakon, ahogy a város fényei egyre ritkultak, és elfogta a ritka, tiszta érzés: elszakadt. Végre.
Nagyjából fél óráig tartott a nyugalom. Székesfehérvár után nyílt a kupé ajtaja. Először egy színes virágmintás táska jelent meg, aztán egy gurulós bőrönd, végül maga a tulajdonos, egy hatvan körüli asszony, aki úgy lihegett, mintha nem a vonatlépcsőn jött volna fel, hanem gyalog tette volna meg az utat Kaposvárig.
— Jaj, de nehéz ez az egész — nyögte, és ledobta a csomagokat a földre. — Mint aki költözik, nem nyaralni megy.
Réka lepillantott az emeletről. Az asszony egy vastag kardigánt viselt, alatta pepita inget, a nyakában meg egy pici aranykereszt lógott. Az arca izzadt, de mosolygós volt. Ahogy Réka ismerte a vonatút első óráját, innentől kezdve csöndes, álmos zötykölődés várható. Barátságos semlegesség. Legalábbis azt hitte.
Az asszony tíz percen belül úgy belakta a kupét, mintha a nagymamája nappalijában lett volna. Először a táska mélyéről egy horgolt terítő került elő. Aztán egy műanyag doboz. Aztán még egy. Aztán egy befőttesüveg. Aztán megint egy doboz. Réka megzavarodva figyelte, ahogy a kipakolás egyre inkább emlékeztet egy bőséges húsvéti reggelire.
— Nem akar tőlem egy kis házi sült csirkét? — kérdezte az asszony, miközben egy tálból kibontotta a combot.
— Köszönöm, nem — felelte Réka, és a könyvére szegezte a tekintetét.
A levegő rövid idő alatt átalakult. Először a fokhagymás sült hús szaga terjengett, ami önmagában nem lett volna baj. De aztán jött a főtt tojás, a csemegeuborka leve, a lila hagymától csöpögő zsíroskenyér, és a kupé olyan lett, mint egy vidéki lacikonyha. Réka felcsavarta a kis ablakot, de alig mozdult a levegő.
— Az ablakot legyen szíves becsukni — szólt az asszony. — Megfájdul tőle a nyakam.
— Meleg van — mondta Réka halkan.
— Majd lemegy a nap, és hűvösödik.
Réka lassan visszaereszkedett a párnájára, és megpróbált a plafonra koncentrálni, ahol a neoncső vibrált. Hallotta, ahogy az asszony a földszinten szorgosan csomagol ki és be. Egy hosszú, keserves sóhaj után Réka feladta a könyvet, és a táskájából előhalászott egy vékony sós perecet, amit még a Déli pályaudvaron vett. Rágta lassan, és azon gondolkodott, hogy a halászlé-szagú paprikás krumpliért tíz év börtön jár-e, vagy csak nyolc.
Az asszony a következő doboz felbontása közben megjegyezte:
— Otthon mindent frissen készítek, ezek a bolti dolgok úgyis tele vannak adalékanyagokkal. A lányom Pesten él, mindig beteg, mert csak rendeli a kaját. Mondtam neki, Erzsikém, főzzél, az a tested temploma. De most már nem hallgat rám, mert felnőtt.
Réka elmosolyodott, és érezte, hogy a feszültség kicsit oldódik. Kérdőre se vonta az asszonyt a paprikás kolbász miatt, ami épp a tizedik zacskóból került elő, és a szaga már a folyosó végéről is érezhető volt. Ahelyett, hogy patáliát csapott volna, egyszerűen csak kifordult a folyosóra, és odakint bámulta a rohanó tájat. Valami kamasz fiú rohant el mellette, kezében a telefonjával, és azt mormogta:
— Kemény ez a szag, valaki itthon főz?
Réka nem válaszolt, de azon kapta magát, hogy együtt érez a fiúval. Mégsem ment vissza sápadtan és dühösen, ahogy pár órával korábban tette volna. Inkább csak fáradtságot érzett, és egy csöpp kíváncsiságot. Hogy lehet valaki ennyire felkészülve az útra, mint ez az asszony? Miért cipel ennyi ételt magával, mintha soha többé nem nyílna étkezde a világon?
Amikor visszalépett a kupéba, az asszony éppen lehúzta a cipőjét. A lába bedagadt, a bokája fölött a zokni nyoma piroslott. Réka elkapta a pillantását, és nem tudta nem észrevenni, hogy az asszony mennyire elcsigázott. Mintha minden egyes mozdulata mögött kiszámolt, gondosan beosztott erőfeszítés rejtőzne.
— Sokáig utazik? — kérdezte Réka, immár békülékenyebben.
— Balatonfüredig. A lányomnál leszek. Már három éve nem láttam. Az unokám most kezdte az iskolát, gondoltam, ideje megnézni, milyen nagy lett.
— Szép hely.
— A tó gyönyörű. Én még lánykoromban is ott nyaraltam. Azóta sokat változott, de a naplemente ugyanaz.
Az asszony elhallgatott, és a csomagjait kezdte rendezni. Réka visszamászott a felső ágyra, és maga elé képzelte, ahogy Balatonfüreden a stégről nézik a vizet. Szinte érezte a friss, sós szellőt. Azonban a kupéban továbbra is a fokhagyma és a savanyúság leverő elegye kavargott, és az éjszakai pihenést is beárnyékolta a magából áradó, fülledt meleg.
Hajnali kettő körül történt a baj. Réka félálomban arra riadt, hogy az asszony ülve zihál, a keze reszket, és egy csokoládét próbál kicsomagolni, de nem bírja. Az arca sápadt, a homloka hideg verejtékben úszik.
— Rosszul van? — kérdezte Réka, és azonnal felült.
— Cukor… — nyögte az asszony. — A táskámban… nem találom a gyógyszerem…
Réka leugrott, és a szétszórt dobozok, zacskók között kutatni kezdett. A keze remegett, de nem a félelemtől, hanem a sietségtől. Az egyik bőrönd oldalzsebében megtalálta a vércukormérőt, és mellette egy félbeharapott csokit, amit az asszony korábban nem tudott kinyitni. Gyorsan a kezébe nyomta. Az asszony falni kezdte, és pár perc múlva az arca lassan visszanyerte a színét.
— Köszönöm — suttogta, és Réka tenyerét megfogta. A bőre hideg és nyirkos volt, de a szorítása határozott. — Magának köszönhetem, hogy…
— Ugyan, semmiség — mondta Réka, és hirtelen elszégyellte magát. Mindaz, ami az éjjel történt, a türelmetlensége, a dühe, az önző gondolatai. Mert itt ül egy idős nő, akinek minden falatot pontosan kell adagolnia, és aki valószínűleg azért hozott otthonról ennyi mindent, mert félt, hogy az úton nem talál megfelelő ételt, ami nem küldi őt a sürgősségire.
— Tudja — szólalt meg az asszony, és a takaróját rendezgette —, hülyeség volt tőlem ennyi cuccot hozni. A lányom is mindig mondja, anya, minek hurcolsz te mindent, mintha sosem ettem volna. De amióta a férjem meghalt, és egyedül maradtam a házban, valahogy mindig azt hiszem, hogy fel kell készülnöm mindenre. Hogy hirtelen valami elfogy, és akkor kitől kérjek? A nyugdíjból meg az ember nem rohangál étterembe. Én csak… biztosra akartam menni.
Réka hallgatta, és a saját nagymamájára gondolt, aki egész életében gyűjtötte a befőtteket, mintha háború jönne. És azok a befőttek ott sorakoztak a kamrában, még évekkel a halála után is.
— Semmi baj — mondta Réka.
— De zavartam.
— Igen. De most már megértem.
Nem folytatták. Az asszony lassan lepihent, Réka pedig visszamászott a felső ágyra, és nézte, ahogy az ablakon túl a sötétkék ég keleti széle halványodni kezd. A Balaton nemsokára előbukkan.
Hajnali fél hatkor a vonat bekanyarodott a Zamárdi felé vezető szakaszra, és a fák közül hirtelen kilépett a víz. Hatalmas, ezüstös, csillámló felszín, rajta a korai vitorlások. Az asszony odalent felült, és ahogy Réka odanézett, látta, hogy az idősebb nő arcán könnyek csordulnak. Zsebkendőt szorongatott, de nem törölte le őket.
— Végre — mondta alig hallhatóan. — Három év… rengeteg idő.
Réka nem szólt semmit. Inkább szétnyitotta a függönyt, hogy több fény jöjjön be. Az asszony most felállt, és a bőröndjéből kivett egy kicsi, gyűrött ajándéktasakot. Valami horgolt állatka volt benne, egy halványkék elefánt.
— Az unokámnak. Azt írta a lányom, hogy most ez a kedvenc színe.
— Szép — mosolyodott el Réka. — Biztos örülni fog.
A füredi állomáson a peronon egy magas, vékony nő állt, kezében egy kislánnyal. Az asszony a vonatablakból már hadonászott nekik, és alig várta, hogy kiszállhasson. Réka segített levinni a csomagokat, és amikor a nehéz virágmintás táskát nyújtotta, tekintetük találkozott.
— Köszönöm a türelmét — mondta az asszony.
— Köszönöm, hogy végül elmondta — válaszolta Réka.
— Vigyázzon magára a nyaraláson.
— Maga is.
Az asszony a lányához sietett, aki megölelte, és a kislány hangosan kacagott, amikor meglátta a kék elefántot. Réka visszaszállt a vonatra. Még három megálló volt hátra az ő céljáig, de most nem bánta a lassúságot. Lehúzta az ablakot, és hagyta, hogy a Balaton felőli szél betöltse a kupét. Mire a kalauz bemondta a következő állomást, a kupéban már a sült csirke és a hagyma helyett friss, sós, nyári levegő áradt.
