Márta néni a lépcsőházban állt, kezében egy fehér dobozba csomagolt dobostortával, a másikban két súlyos szatyorral. Drága gyapjúkabátja, gyöngysora és a tökéletesen lakkozott körmei úgy hatottak ebben a penészes, vakolatlan falú társasházban, mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Az ajtót Zsófia nyitotta ki, de szólni sem tudott. Mögötte a hatéves Lili az anyja kötött pulóverébe kapaszkodott, a kilencéves Bence pedig mezítláb állt a repedezett padlón, és úgy meredt a nagymamájára, mintha kísértetet látna.
— Nagyi? — szaladt ki a fiú száján, de rögtön el is hallgatott, mintha rosszat tett volna.
Márta néni arca megkeményedett. Letette a szatyrokat. — Hol van az apátok?
Zsófia megigazította a lányán a kinyúlt ujjú kardigánt. — Dolgozik.
Bence megrázta a fejét, és hangosan, felnőttes komolysággal kimondta: — Anya, te azt tanítottad, hogy hazudni csúnya dolog.
A lépcsőházban olyan csend lett, hogy a felső szintről behallatszott a szomszéd schnauzerének éles ugatása. Márta néni Zsófiára meredt. — Engedj be.
— Most nem a legjobb… — kezdte Zsófia, de az asszony felemelte a kezét.
— Engedj be az unokáimhoz.
A hangjában nem volt már az a szokásos, leereszkedő él. Csak döbbenet. Zsófia félreállt.
Márta néni belépett, és a láthatártól szó szerint megtorpant. Az albérlet két picike szobából állt, a falakról nagy darabokban vált le a tapéta, a sarokban egy műanyag vödör gyűjtötte a plafonról egyenletesen csöpögő vizet. Az ablakkeret annyira el volt deformálódva, hogy a Széchenyi téri villamos csörömpölése szinte a szobában visszhangzott. A konyhaasztalon egy félig üres zacskó tészta, egy bontatlan konzervbab és egy szelet száraz kenyér hevert. A legszembetűnőbb mégis a két gyerekmatrac volt a padlón, rajtuk régi, foltos télikabátokkal, amiket takaró helyett használtak.
— Hol vannak az ágyak? — kérdezte Márta néni elcsukló hangon.
— Eladtuk — felelte Bence tárgyilagosan.
— Bence, elég! — szólt rá Zsófia, de a fiú folytatta.
— Apa mondta, hogy ha itt csak rövid ideig leszünk, akkor minek a jó ágy.
Márta néni a tortát a rozoga székre tette, és Zsófiához fordult. — Gábor azt hazudta nekem, hogy te a gyerekekkel a testvéredhez költöztél Debrecenbe, mert ki akartál szakadni a házasságból.
— Nincs testvérem Debrecenben — mondta Zsófia elhalón.
— Tudom. — Márta néni a táskájában kezdett kotorászni, előhúzta a telefonját. — Tegnap beszéltem anyáddal. Ő már fél éve nem látott titeket. Gábor letiltott a telefonomról, és azt mondta, te uszítod ellenem a gyerekeket. Reggel pedig megnéztem a számlakivonatokat. Az albérletet egy Réka nevű nő nevére utaltatja.
Lili felemelte a fejét. — Réka néni?
Zsófia hátrafordult. — Honnan ismered ezt a nevet?
Bence válaszolt a húga helyett. — Mellettünk ült a kocsiban, amikor apa idehozott minket. Apa azt mondta, legyünk halkan, mert Réka néni fáradt.
Márta néni megkapaszkodott az asztal szélében. Az arca hamuszürkére vált, de egyetlen könnycsepp sem gördült le rajta. Inkább valami jeges nyugalom telepedett rá.
Lili odalépett hozzá, és megrángatta a kabátja ujját. — Hoztál kaját?
A nagymama letérdelt hozzá, és úgy ölelte át, mintha a saját testével akarná megvédeni. — Igen, kincsem.
— Igazi kaját? — kérdezte a kislány halkan. — Nem vízben főtt tésztát?
Zsófia lehunyta a szemét. Bence a cipője orrát bámulta, de végül ő is megszólalt. — Az iskolában van néha hús, de a felét odaadom Lilinek.
— Elég! — csattant fel Zsófia, és a hangja a kétségbeeséstől éles volt. Aztán összerezzent a saját szavától. — Ne haragudj, kicsim. Nem rád haragszom.
— Hanem apára — vágta rá a fiú. — Mert félsz, hogy elvitet minket.
Márta néni felállt, és a kezében lévő telefont zsebre tette. — Mitől félsz pontosan?
Zsófia az ablakhoz lépett, ahol a párkányon egy kiszáradt muskátli állt. Az üvegen túl a Kossuth Rádió szólt valamelyik szomszédból, halkan recsegett. — Azt mondta, van ügyvédje. Pénze. Kapcsolatai. És be fogja bizonyítani, hogy alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre, mert a saját nevemen van a közüzemi tartozás, és egy ilyen lyukban lakom.
— Amit ő hagyott rád — vont egyenes következtetést Márta néni. — Éjszakánként irodákat takarítasz?
Zsófia bólintott. — A Ferencesek utcájában két ügyvédi irodát. De Lilit nem hagyhatom egyedül. Bence néha itthon marad vele.
A nagymama Bencéhez fordult. — Te egyedül vigyázol a húgodra éjszaka?
A fiú megvonta a vállát. — Már nagy vagyok.
Márta néni a szája elé kapta a kezét. A gyűrűje megcsillant a poros lámpa fényében, ahogy a tekintete Zsófia szemébe fúródott. — Miért nem hívtál fel soha?
Zsófia keserűen felnevetett. — Maga? Tényleg? Emlékszik, mit mondott az esküvőnk napján? Hogy Gábor egy „tanyasi lány” mellé nem való. Hogy az első vetélésem után azt üzente, a mi családunkban nincs helye gyenge asszonyoknak. Aztán amikor Lili megszületett, azt kérdezte, miért nem szültem végre egy második fiút is.
Márta néni lehajtotta a fejét. — Kegyetlen voltam.
— Őszinte volt. Soha nem akart a családjában tudni. De most itt vannak a gyerekei. Meg a tartozásaim. Meg ez a vödör, ami reggelre tele lesz.
Lili ezalatt kinyitott egy szatyrot, és előhúzott egy rózsaszín babát. A szeme felragyogott. — Ez az enyém?
— A tiéd — lehelte Márta néni.
Bence nem nyúlt az ajándékhoz. A szoba sarkában ácsorgott, egy régi, levált ajtajú ruhásszekrény mellett, és idegesen gyűrögette a pulóvere alját. A nagymama felfigyelt rá. — Mi van abban a szekrényben?
— Semmi — vágta rá gyorsan Zsófia.
Bence a nagymamára nézett, aztán az anyjára. Aztán mégis odalépett a szekrényhez. Az elmúlt hetekben már kétszer meglesett bele, amikor apja telefonált — most, hogy a nagymama itt volt, úgy érezte, ideje megmutatnia. Kihúzta az alsó polc alól, egy halom régi ágynemű közül, a fekete dossziét. — Apáé. Itt felejtette, amikor ideköltöztetett minket. Hallottam, ahogy telefonon azt mondta valakinek, hogy enélkül anya soha nem fogja tudni bebizonyítani, hogy kié is a ház igazából.
Márta néni kivette a fiú kezéből a dossziét, és felnyitotta. Végignézte a másolatokat: a régi, kertvárosi ház adásvételi szerződését, banki átutalásokat, egy ügyvédi meghatalmazást Zsófia aláírásával — és egy záradékot, amit Gábor soha nem mutatott meg senkinek. Az asszony keze remegni kezdett. Leült a matrac szélére.
— Ez lehetetlen… — mondta elakadó hangon.
— Mi? — kérdezte Zsófia.
— A ház, ahonnan kirakott benneteket… az soha nem Gáboré volt. A néhai férjem, mielőtt meghalt, a te nevedre íratta. Közvetlenül az esküvő előtt. Azt mondta, ez a mi ajándékunk a leendő unokáknak, és így védve leszel.
Zsófia arcáról lefutott minden szín. — Gábor mindig azt mondta, hogy az övé a tulajdoni lap.
— Hazudott. — Márta néni felemelte az utolsó lapot, és közelebb tartotta a lámpához, hogy jól lássa a dátumot. — Ezen a meghatalmazáson a te aláírásod szerepel… de ez hamisítvány. A keltezés napján te a kórházban voltál, vakbélműtéttel. Emlékszem, mert akkor küldtem neked azt a csokor virágot, amit vissza is küldtél.
Az asszony előhúzta a saját mobilját, és egyetlen mozdulattal lefényképezte a dosszié minden egyes oldalát. Aztán a telefont a kabátja belső zsebébe csúsztatta.
Ebben a pillanatban a bejárati ajtó kivágódott. A küszöbön Gábor állt, méregdrága bőrkabátban, egy vadonatúj Škoda Superb kulcsával a kezében. A másik kezében egy elegáns virágcsokor — nyilván nem a családjának szánta. A tekintete siklott az anyjáról a fekete dossziéra, majd Zsófiára, végül a gyerekekre. Bence ösztönösen a húga elé állt.
Gábor arcára kiült az a fajta rettegés, amit a lebukás előtti pillanat hoz elő. — Anya… te mit keresel itt?
Márta néni lassan becsukta a dossziét, és felállt. A magas sarkú cipője élesen koppant a padlón. — Azt ismerem meg, hogy milyen embert neveltem a fiamból.
Gábor beljebb lépett, az ajtó magától csapódott be mögötte, és a gyerekek összerezzentek a hangtól. A virágcsokrot ösztönösen a háta mögé rejtette, mintha ezzel bármit is eltüntetne. — Ez puszta félreértés. Zsófi folyton túldramatizálja a dolgokat. Kérlek, üljünk le nyugodtan megbeszélni.
A nagymama felé nyúlt a dossziéért, de Márta néni hátralépett, és a fia szeme közé nézett. — Van egy jó hírem. A ház, amit eladtál, az eladás pillanatában Zsófia kizárólagos tulajdona volt. A te neved sehol nem szerepel a papírokon. Amit te műveltél ezzel az okirathamisítással, az nem családi perpatvar, fiam. Ez bűncselekmény.
Gábor megtorpant. Az arca rángatózni kezdett, a nyakán kidagadtak az erek. — Te nem teheted ezt velem! Én vagyok a fiad!
— Igen — felelte Márta néni, és a hangja egy pillanatra megremegett, de aztán újra acélossá vált. — És ők az unokáim. Több mint fél évig kabátok alatt aludtak, amíg te egy új autóval furikáztad a szeretődet. Most szépen leülünk, és holnap reggel elmegyünk hármasban ügyvédhez: te visszaadod a ház árának maradékát, és aláírod, hogy a gyerekek Zsófiánál maradnak. Ha ehhez nincs kedved, ma este felhívom a rendőrséget, és a fotókat elküldöm annak az ügyvédi irodának, ahol a feleséged éjjelente a szemetet szedi össze utánatok.
Gábor Zsófiára nézett, de a nő most először nem sütötte le a szemét.
— Anyának igaza van — mondta halkan, de indulat nélkül. — Vagy holnap az ügyvédnél rendezzük, vagy ma este a rendőrségen.
A férfi a padlóra meredt, aztán a két gyerekére, akik szorosan egymás mellett álltak a foltos matracon. A csendben hallani lehetett, ahogy a szomszéd schnauzere odakint felvakkant, aztán csaholva rohan végig a gangon.
— Rendben — mondta végül, alig hallhatóan. — Holnap az ügyvédnél.
Aznap éjjel nem tért vissza a lakásba. Réka nevét többé nem hallották kimondani a lakásban — Márta néni csak annyit jegyzett meg a kocsiban, hazafelé menet, hogy a virágcsokrot valószínűleg valaki más kapta meg végül, valaki, aki nem tudja, kivel is köt ki.
Két héttel később Zsófia a gyerekekkel egy tiszta, világos panellakásba költözött a Rákóczi tér közelében, amit Márta néni az egyik befektetéséből rendezett be nekik. A dobozok között ott állt a rozoga szék is, amire annak idején a dobostorta került. A tortát soha nem bontották ki — a penész és a por befogta a dobozt, ahogy a szobában, egy sarokban állt, de senkinek sem volt szíve kidobni.
Bence most először aludt egy igazi ágyon egyedül, és reggel első útja a nagymamához vezetett, aki a kisszobában, egy fotelban szunyókált, a fekete dossziéval az ölében. A fiú óvatosan kihúzta alóla a dossziét, és az ablakpárkányra tette.
A párkányon most egy tő, élő muskátli állt.
