Már az első estén éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Alig tettük be a lábunkat a lakásba, Marci, a hatéves fiam, megállt az előszobában, és úgy bámult a hordozóban fekvő pici lányra, mintha kísértetet látott volna. Aztán hátrált két lépést, és a fülem hallatára azt suttogta: „Anya, te nem a mi babánkat hoztad haza.”
Először elmosolyodtam, azt hittem, csak az fáradt kisfiú beszél belőle. Egész terhességem alatt ő volt a leglelkesebb. Ő választotta a rózsaszín kispárnát, ő ragasztotta tele a hűtőt Hanna ultrahangfotóival, és az óvodában minden nap elújságolta, hogy ő lesz a világ legjobb bátyja. A kórházban is ott ült mellettem, puha kis kezével fogta a baba ujját, és komolyan megígérte neki, hogy soha senkinek nem engedi bántani.
De miután hazaértünk, Marci mintha kicserélődött volna. Nem lépett be a gyerekszobába. Nem volt hajlandó a kiságy közelébe menni. Ha Hanna felsírt, a fülére szorította a tenyerét, és azonnal kirohant a konyhába. Amikor egyszer megkértem, adja oda a cumit, szinte hisztérikusan rázta a fejét: „Ő nem Hanna! Nem az én húgom!”
Napokig győzködtem magam, hogy féltékeny. Hogy a világ, amiben eddig csak ő volt, most darabokra tört, és ez a hatéves lélek másképp nem tudja kifejezni a fájdalmát. De a negyedik napon, ahogy kijöttem a fürdőszobából, ott találtam Marcit a gyerekszoba előtt a földön ülve, könnyes arccal, a térdeit átölelve. Remegett.
Letérdeltem elé, és a kezembe vettem az arcát. „Kincsem, miért mondod ezt mindig? Miért nem akarsz a húgoddal lenni?”
Akkor a szemembe nézett, és olyan felnőttes komolysággal, hogy a lélegzetem is elállt, azt válaszolta: „Mert én láttam, mit csináltak vele a kórházban. Amikor apa elvitt almalevet inni.”
Egy pillanatra megszűnt a világ körülöttem. Csak a fiam szorítása maradt a csuklómon.
„Mit láttál, édesem?” – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom egészen idegen.
Marci lenyelte a könnyeit, és gyorsan, akadozva mesélni kezdte: „Amikor apa kivitt a büfébe, félúton rájöttem, hogy a kis piros buszomat a szobádban felejtettem. Visszaszaladtam. Láttam, hogy egy néni, akin ilyen kék köpeny volt, felveszi a mi babánkat a kis ágyból, és elviszi egy másik szobába. Utána visszajött, de nem a mi babánkat tette melléd, hanem egy másikat. Én tudtam, mert a mi Hannánknak itt…” – és a füle mögé mutatott – „itt volt egy pici anyajegy, olyan, mint egy mákszem. Ennek a babának nincs.”
A következő pillanatban már a telefont szorongattam. Felhívtam a Szent Margit Kórház újszülött osztályát, és remegő hangon elhadartam, hogy azonnal ellenőrizzék a születési nap dokumentációját. A főnővér először hárított, de amikor a fiam megfigyelését részleteztem, hosszú csend lett a vonalban, majd azt mondta, jöjjünk vissza. Még aznap.
Az orvos, egy fáradt szemű, szikár férfi, az asztal túloldalán ült, és összekulcsolta a kezét. Mellette a kórház jogásza állt. „Asszonyom, rendkívül sajnáljuk, de a fiának igaza lehet. Azon a napon két kislányt, az önökét és egy másik családét, rutinvizsgálat után véletlenül felcserélték a pelenkázóban. A hiba csupán percekig tartott, és a személyzet nem észlelte. Pontosabban egyetlen felnőtt sem vette észre. Csakis a kisfia.”
Éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Marci apja, Gábor, aki addig némán ült mellettünk, felállt, és az ablakhoz lépett. Hallottam, hogy erőtlenül fújja ki a levegőt.
A vérvizsgálat gyorsan lezajlott. Másnap jött az eredmény. A baba, aki a lakásunkban aludt, biológiailag nem a mi gyermekünk volt. A mi kislányunk egy másik családnál volt, alig tizenöt kilométerre tőlünk, Budaörsön.
Az újabb napok pokolian teltek. Ügyvédek, jegyzőkönyvek, pszichológusok, vigasztaló telefonhívások. De a legtisztább pillanat az volt, amikor ismét beléptünk ugyanabba a kórházi szobába, ahol minden kezdődött. Most két anya állt ott, én és egy másik nő, akinek a karjában egy pici, sötét hajú kislány sírdogált – a mi Hannánk. Ahogy közelebb léptem, azonnal megláttam. Ott volt. A mákszemnyi anyajegy a jobb füle mögött.
Marci, aki az ajtóból figyelt, odajött, és először nézett hosszasan az igazi húgára. Aztán, mintha hónapok óta ezt a pillanatot várta volna, lábujjhegyre állt, és óvatosan homlokon csókolta. „Megmondtam, hogy te vagy az igazi” – suttogta, és a hangjában nem volt szemrehányás, csak valami végtelen, hatéves megkönnyebbülés.
Én pedig álltam ott, a két karomban a lányommal, a szemem sarkából a fiamat figyelve, és arra gondoltam, hogy a világon minden felnőtt vakon elment volna a hiba mellett. De egy kisfiú, aki olyan figyelmesen szerette a testvérét, már az első lélegzetvétel előtt, pontosan tudta, kit kell hazavinnie.
