Az őszi szegedi eső dobolt a rendelő ablakán, amikor Bálint Lajos először betette hozzánk a lábát. Még a kabátjáról is sárga falevelek potyogtak a küszöbre. Hetvenkét éves nyugdíjas gépészmérnökként egész életében hajtóműveket tervezett, és az arca most is olyan volt, mint egy műszaki rajz – szigorú, pontos, de a szemében valami megmagyarázhatatlan zavar ült.
A cipzáras sporttáskát, amit a hóna alatt szorongatott, nem túlzás mondani, hogy mintha egy fel nem robbant aknát tartott volna. Két hangos, méltatlankodó nyávogás hallatszott belőle.
– Elnézést a zajért – mondta, és az acélkeretes szemüvege mögött szinte könyörgőn csillant a tekintete. – Ez Cickó. Legalábbis én így hívom. A múltkor a szomszéd néni azt mondta, jobban illene rá, hogy „Tasman ördög”.
Kinyitotta a táskát, és egy tíz kiló körüli, vöröses bundájú, fehér mellényes kandúr préselte ki magát belőle. A vizsgálóasztalra érve rögtön elfoglalta a karmos fa kaparó tetejét, és leereszkedő királyi pillantást vetett rám, mintha azt mondaná: „na, asszisztens, kezdheti a jelentést”.
Cickó gyönyörű és jól ápolt volt. Semmi gond nem látszott rajta.
– Mi a panasz? – kérdeztem, és letettem a sztetoszkópot a rozsdamentes asztalra.
Lajos úr nagyot sóhajtott.
– Doktornő, én már három hónapja nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem – kezdte, és idegesen babrálta a nyugdíjas igazolványát. – De ami a legfurcsább, nem is éjszaka kezdődik. Hanem délután.
Felvontam a szemöldököm. Ez új volt.
– Délutánonként, úgy fél három körül, én mindig ledőlök egy kicsit a fotelba a nappaliban. A szokásos. A rádió szól, Mozart vagy valami, és én behunyom a szemem. Cickó ilyenkor odajön, összegömbölyödik az ölemben. És hét-nyolc perc után, amikor már mélyen alszom, hirtelen felugrik, és elkezdi pofozni az arcom.
Lajos úr a saját borostás arcához emelte a kezét, hogy érzékeltesse a dolgot.
– Karmok nélkül, de teljes erőből. Ha nem ébredek fel azonnal, akkor odébb megy, és a fejem búbjára kezd rátenyerelni, olyan gyors mozdulatokkal, mint aki egy kopogó szellemet utánoz. Ha még mindig nem reagálok, akkor beleharap a szemöldökömbe.
Az utolsó mondatnál összerezzentem.
– A szemöldökébe?
– Igen. Méghozzá nem is finoman. A múlt héten vérzett is. De a legőrültebb az egészben – és itt Lajos úr előredőlt, mintha egy államtitkot akarna megosztani velem –, hogy amint kinyitom a szemem, és felállok a fotelból, Cickó azonnal lefekszik a helyemre, és úgy dorombol, mint egy gyári gép. És nem mozdul onnan estig.
Ránéztem Cickóra. A kandúr ártatlan smaragdzöld szemekkel pislogott vissza rám, és méltóságteljesen egyet nyelt. A testtartása a kiegyensúlyozott és magabiztos állatoké volt.
– Lajos úr – kérdeztem –, amikor a macska felébreszti, hogyan érzi magát?
A férfi elgondolkodott. Az ujjai most a régi karórája számlapját kezdték el forgatni.
– Hát… furcsán. Zakatol a szívem. Néha úgy érzem, mintha egy vizes törülköző lenne a mellkasomon. És mindig van egy pillanat, amikor nem tudom, hol vagyok. Azt hiszem, a műhelyben, és keresem a kapcsolótáblát. Aztán nagy levegőt veszek, kimegyek a konyhába, iszom egy pohár vizet, és lassan megnyugszom.
A sztetoszkóppal megvizsgáltam Cickót. Makkegészséges volt. Erős szívverés, tiszta légutak, semmi élősködő, semmi probléma. Egy éve volt ivartalanítva, a veséje rendben, a fogai ragyogó fehérek. A kis dög tökéletes kondícióban volt. De ahogy hallgattam a kandúr egyenletes szívverését, hirtelen összeállt a kép, és a gyomrom görcsbe rándult. A macskának semmi baja. Az a baj, ami ebben a szobában zajlik, az sokkal, de sokkal súlyosabb.
– Lajos úr – mondtam, és lehet, hogy a hangom egy kicsit remegett. – Mondja, szokott-e a felesége panaszkodni, hogy horkol?
Meglepődött.
– A feleségem három éve elhunyt. De előtte… igen, szegény Mária sokszor mondta. Azt is mondta néha, hogy egyik pillanatról a másikra abbahagyom a légzést, aztán hirtelen nagyot horkantok, mint egy traktor.
– És mostanában? Nem ébred arra, hogy a saját horkantására riad fel?
– Hát… – Lajos úr a fejét vakarta. – Van, hogy a tévé előtt elalszom, és a saját hangomra ébredek. De hát ezt mindenki csinálja, nem?
A kezembe vettem a recepttömböt, de most nem gyógyszert akartam felírni.
– Kérem, hallgasson meg nagyon figyelmesen – kezdtem, és az öregúr láthatóan megfeszült a székben. – Én nem tudom száz százalékos bizonyossággal kijelenteni, de nagy a gyanúm, és ez a gyanú a tapasztalaton alapul. Cickó nem rosszalkodik. Ő semmilyen mentális betegségben nem szenved. Ő valószínűleg azt csinálja, amit egy mentőkutya vagy egy rohamjelző eb tenne a gazdájánál. Érzékeli, hogy maga alvás közben leáll lélegezni, és pánikba esik.
Lajos úr arca megkövesedett. A sporttáska a földre csúszott, de észre sem vette.
– A macskák rendkívül érzékenyek a szívritmus és a légzés apró változásaira is – folytattam. – Nincs kizárva, hogy Cickó pontosan akkor kezdi el pofozni magát, amikor a légzése kimarad, és a pulzusa veszélyes tartományba zuhan. A dorombolás és a helyfoglalás utána nem önzés; ez a megnyugvás jele, hogy „a gazdám életben van, és biztonságban”.
Az öregúr a zsebkendője után nyúlt.
– Tehát… tehát maga azt állítja, hogy ez a vörös szőrpamacs…?
– Igen, Lajos úr. A macskája valószínűleg az életét menti meg minden egyes délután. De most a macska megtette a magáét. Magán a sor. Holnap reggel hétkor vérvétel a klinikán, utána pedig szívultrahang és egy alvásvizsgálat a Tisza-parti kardiológián. Azonnal.
Két hét telt el. A levelek már mind lehullottak a platánfákról a Kárász utcán, amikor Lajos úr újra megjelent a rendelőmben. Ezúttal nem egy sporttáskával, hanem egy elegáns, kemény oldalú hordozóval érkezett, amelynek a rácsai mögül Cickó méltóságteljes, „na, végre valaki felfogta a lényeget” arckifejezéssel bámult kifelé.
– Súlyos alvási apnoé – mondta Lajos úr, és letette elém a leleteket. – Az éjszakai oxigénszintem hatvan százalék alá esett. Az orvos azt mondta, ha ez tovább tart, szívelégtelenség vagy stroke a vége. Előrehaladott állapot volt, doktornő.
Cickó közben kikászálódott, és elfoglalta a jól ismert helyét a vizsgálóasztalon. De most nem a kaparót nézte, hanem Lajos urat.
– Kaptam egy ilyen lélegeztető maszkot éjszakára. CPAP-nak hívják. Furcsa, mint egy búvárpipát viselni a paplan alatt, de… – Elhallgatott, és megsimogatta a macska fejét. Cickó azonnal dorombolni kezdett. – De már az első éjszaka után olyan frissen ébredtem, mint harminc évesen. És tudja, mi a legjobb?
– Mi? – kérdeztem.
– Azóta Cickó egyetlenegyszer sem pofozott meg.
