Márta néni pontosan fél tizenkettőkor csengetett, pedig kedden sosem szokott. Eszter épp a kávéját kevergette a konyhában – a kiskanál csörömpölt, ahogy letette a csészét. A bejárati ajtón túl Márta állt, vállán a kopott bőrtáska, haján valami friss fodrászszag. Úgy mosolygott, mint aki már nyert, mielőtt bármi is történt volna.
— Drágám, leülünk egy kicsit? — kérdezte, és már lépett is befelé, mintha csak a saját lakása volna. A cipője talpáról apró sárcseppek potyogtak a padlóra, de Eszter nem szólt, csak követte a nappaliba.
Az asszony a fotelba ereszkedett, a táskát a térdére fektette, és úgy méregette a szobát, mintha a bútorok árát számolgatná. Aztán a menyére emelte a tekintetét.
— Holnap beadod a válást — mondta. A hangja olyan lapos volt, mint a tegnapi szódavíz.
— Ezt a tükör előtt gyakorolta, vagy a buszon jutott eszébe?
— Ne játszd az agyad. Nagyon jól tudod, miről van szó. Tamás boldogtalan. Az utóbbi három hónapban csak veszekedtek. Kivérezteted a fiamat.
— A fia azért veszekszik, mert maga minden este telefonál neki, és a fülébe ülteti, hogy rosszul választott. — Eszter a kandalló párkányára tette a tenyerét, és érezte a hűvös márványt. — De én szeretem Tamást. És ő is szeret engem, ha éppen maga nem mérgezi a gondolatait.
Márta felhorkant, és az ujjai vékonyakat doboltak a táskáján.
— Szeretnéd? Akkor miért nem segítettél a családunknak? A nagypapád eladta a szőlejét Villányban. Az egész falu tudja, hogy nyolcvanmillió forintot kaptál. A lányom, Emese, egy lyukas garzonban lakik Újpesten, te meg ülsz a pénzen, mintha az valami trónus lenne.
— A nagypapám pénze az ő utolsó ajándéka volt. Nekem. Nem Emesének, nem magának, nem Tamásnak. Nekem. — Eszter tagoltan, szinte betűzve folytatta, mintha egyetlen szótagból sem engedne. — És ha annyira tudni akarja: a jövőbeli gyerekeink taníttatására tettem félre. Az unokáira, Márta néni.
Az idős nő arcán átfutott valami, mint a repedés egy tükörben. Aztán hirtelen felnézett.
— Nincsenek gyerekeid! — kiáltotta. — És nem is lesznek, ha ilyen maradsz! Tamás soha nem fog gyereket vállalni egy olyan nővel, aki csak a saját zsebét nézi. Különben is… van valami, amit nem tudsz.
Eszter az ablakhoz lépett. Odakint a Blaha Lujza tér felől szitáló esőt hozott a szél, a trolibuszok araszoltak a Körúton. Visszafordult, és a vállát a falnak vetette. A gyomrában hideg gombóc formálódott – ismerte ezt az érzést, ilyen hangon Márta csak akkor beszélt, amikor tényleg tudott valamit. Vagy amikor azt akarta, higgyék, hogy tud.
— Mit nem tudok?
Márta felállt, és egészen közel jött hozzá. A lehelete kávé- és fahéjgomba-szagú volt.
— Tamás múlt szerdán a Gerbeaud-ban ült egy lánnyal. Én magam láttam, a testvéremmel voltunk ott, tortát vettünk. Egy kedves, gondoskodó teremtés, akit én mutattam be neki még két éve, a Katiéknál. Ő nem ugat vissza, nem sajnáltatja a pénzét. És tudod, mi a legszebb? A lány már áldott állapotban van.
A szavak ott maradtak a levegőben, mint a por, ami nem akar leülepedni. Eszter ökölbe szorította az ujjait a szoknyáján, aztán szétnyitotta őket, mintha a vásznat próbálná kisimítani. Tamás tényleg mondott valamit egy szerdai megbeszélésről, valami régi kollégájával – vagy csak egy szállítóval? Már nem volt biztos benne, hogy pontosan mit mondott, és ez a bizonytalanság rosszabb volt, mint maga a vád.
— Honnan tudod, hogy terhes? Ránézésre?
— A hasa már látszott, drágám. Ne csináld, mintha hülyének néznél.
Eszter a farzsebéhez kapott. A telefon kijelzője beizzott az ujjai alatt, de a hüvelykujja egy pillanatig csak lebegett a gombok fölött.
— Mit akarsz csinálni? — kérdezte Márta, és a hangja most megremegett.
— Felhívom Tamást. Itt, most, kihangosítva. Ha igaz, amit mondott, akkor még ma este elköltözöm. De ha hazudott… akkor maga szedi a sátorfáját, és soha többé be nem teszi a lábát ebbe a házba.
Az anyós szája tátva maradt, de Eszter már nyomta is a hívógombot. Két kicsengetés, aztán egy férfihang, fáradtan:
— Eszter? Most nem érek rá, a telepen vagyok…
— Tamás, figyelj! Az anyád itt ül a nappalinkban, és azt állítja, hogy szerdán a Gerbeaud-ban látott egy terhes nővel, akit ő mutatott be neked még két éve. Igaz ez? Csak ennyit válaszolj: igen vagy nem.
A vonal recsegett. Eszter hallotta Márta elhaló szuszogását, és a saját szívverését is a fülében.
— Szerdán… — a férfi hangja elakadt egy pillanatra, és ez a szünet olyan hosszúnak tűnt, mint egy egész délután. — Szerdán tényleg találkoztam Zsófival, mert ő intézi anyáéknak az öröklakás papírjait, ügyvéd, ha emlékszel, még anya vitt össze minket. De terhes? Miről beszélsz? Ez baromság, Eszter, esküszöm! Anyám, most komolyan? Ezt csináltad?
A vonal túlsó végén egy pillanatra megállt a levegő; hallani lehetett, ahogy valaki messze egy szerszámot letesz egy fémpadra.
— Anya, válaszolj! — üvöltötte Tamás, immár nem Eszternek, hanem az anyjának.
Márta nem szólt. A táska szíját markolászta, a szeme sarkából könny csillant, de csak a padlót bámulta.
— Azonnal indulok — mondta Tamás rekedten. — Ne csinálj semmit, jó? Tíz perc.
Eszter bontotta a hívást. A keze remegett, de nem a megkönnyebbüléstől – abban a pillanatban még mindig nem volt biztos, mi igaz ebből az egészből. A zsebébe csúsztatta a telefont, aztán az anyósra emelte a tekintetét.
— Egy hazug emberrel nem tárgyalok — ennyit mondott, és a fotel felé intett. Márta visszarogyott, a táskáját az ölébe szorította, de egyetlen szót sem ejtett.
Tíz percig senki nem mozdult. Márta időnként felpillantott, de Eszter tekintete elvonult rajta, mintha már nem is látná. A másik szoba felől az eső verte az ablakot.
A kulcs zaja felrobbantotta a hallgatást. Tamás rontott be, a munkásoverallján olajfoltok, a haja kócosan. Az anyjához lépett, nem Eszterhez.
— Anya, ez most komoly? — A hangja rekedt volt. — Mit képzelsz te? Hazugságokkal… — Nem fejezte be, csak ökölbe szorult a keze.
Márta felállt, a táska lecsúszott a térdéről. A szája nyílt, de hang nem jött ki.
— Azért, mert nem bírod elviselni, hogy boldog vagyok? — kérdezte Tamás. — Folyton telefonálsz, mérgezel, és most már hazudsz is? — A teste remegett, de nem emelte fel a kezét.
— Nem akartam… — nyögte Márta. — Csak… annyira hiányzol, mióta apa meghalt. És te itt vagy, vele, és engem alig látsz… — Az utolsó szavakat már alig lehetett érteni, ahogy a könnyek előtörtek.
Tamás hátralépett.
— Ezzel nem tudok mit kezdeni, anya. — A hangja elcsuklott, de nem a megbocsátástól. — Menj haza, és ne hívj ma este. Kérlek.
Márta bizonytalanul elindult az ajtó felé, a táskáját a melléhez szorítva. Senki nem kísérte ki. Az ajtó halkan kattant mögötte.
Eszter a konyhapulthoz ment, és vizet engedett egy pohárba. A csap csobogása töltötte be a szobát. Tamás odament hozzá, és megállt mellette, egy szót sem szólt.
— Tudod, mit érzek most? — kérdezte Eszter anélkül, hogy ránézett volna. — Három hónapja várom, hogy ilyen erős legyél. És most, hogy megtörtént, nem tudom, örüljek vagy sírjak.
Tamás a tenyerét a pult szélére tette, közel Eszter kezéhez, de nem ért hozzá.
— Nekem is sikerült elrontanom, ugye? — kérdezte halkan.
Eszter nem válaszolt, csak a poharat forgatta a kezében. Végül letette a mosogatóba.
Az asztalon a két kávéscsésze még mindig egymás mellett állt, kihűlve. Eszter az egyiket felemelte, megnézte a kávémaradékot, aztán visszatette, ugyanarra a helyre. A másikhoz nem nyúlt hozzá.
