Eszter mezítláb állt a faház teraszán, és a tó felől fújó szél ingatta a szélcsengőket. A vihar előszele volt ez, a levegő sószaggal és közelgő esővel terhes. „Eszter, gyere már, a fátylat is rögzíteni kell!” – hallotta anyja, Margit hangját a nyitott ablakon át. Eszter még egyszer mélyet szippantott a balatoni szélből, aztán bement a nappaliba, ahol a menyasszonyi ruha lógott a szekrény fogantyúján. Gyönyörű, egyszerű, a nagymamája esküvői ruhájából alakíttatták át. Most, ahogy rápillantott, nem a boldogság lett úrrá rajta, hanem valami feszengés. Zsolt, a vőlegénye, aznap reggel olyan furcsa volt – hallgatag, szinte zaklatott.
Keszthelyen laktak, a tó mellett, az apai házban. Zsolt tengerész helyett tavi hajóskapitány volt, a Balatonon közlekedő személyszállító hajók egyikén dolgozott. Eszter könyvtárosként dolgozott, ott ismerkedtek meg, amikor a férfi bemenekült egy őszi zápor elől. „Van térképe a tihanyi vizekről?” – kérdezte akkor csapzottan, és Eszter az első pillanattól tudta, hogy ő lesz a férje.
Az esküvő a part menti „Arany Ponty” étteremben volt. Fából ácsolt terasz, fehér girlandok, asztalokon paprikás ételek illata. A vendégek félszázan lehettek, rokonok, barátok, kollégák. Zsolt nagyapja, János bácsi, az egykori világítótorony-őr, egyedül ült a sarokban, és a poharát bámulta. Nyolcvan felé járt, ráncos volt, mint a cserzővarga műhelye, és szeme, mint a víz, szürkéskék és nyugtalan. Eszter látta, hogy Zsolt folyamatosan órára pillant, aztán a nagyapjára.
Az este fénypontja a gyertyafényes vacsora után a nyitótánc volt. A zenekar épp a menyasszonyi keringőbe kezdett, amikor hirtelen elment az áram. Sötét lett, csak a hullámok locsogása hallatszott. A vendégek zavartan morajlottak. „Biztos a biztosíték, egy pillanat!” – kiabálta a pincér. Eszter megérezte, hogy Zsolt keze kicsúszik az övéből. „Mindjárt jövök, csak levegőzöm egyet” – suttogta a férfi, és már el is tűnt a terasz ajtaja felé.
Tíz perc múlva visszajött a villany, de Zsolt nem. Húsz perc. Fél óra. A vendégek kezdtek összesúgni. Margit, Eszter anyja idegesen gyűrögette a szalvétáját. A vőlegény legjobb barátja, Gáspár, aki szintén a hajón dolgozott, kiment a partra, de üresen tért vissza. „Nincs sehol. A kikötőnél a Ladája sem áll már” – mondta. Eszterben hirtelen robbant a pánik. Valami nem stimmel. Eszébe villant a nagyapja tekintete, az az üres, mégis kétségbeesett fény, és Zsolt reggeli zaklatottsága.
– A világítótorony – suttogta maga elé, és már futott is ki az étteremből, kezében a fátyol, amit az imént tépett le a hajából. Gáspár és Margit utána. Az anyja vezette a régi Skodát, mert Eszter keze remegett. Keszthelytől Tihanyig húsz perc az út, de most egy örökkévalóságnak tűnt. A tihanyi félsziget meredek útjain kanyarogtak felfelé, a fák közt bujkáló holdfény villanásai közt. A régi világítótorony – amit húsz éve kivontak a forgalomból – sötéten meredt az égre.
A kapu nyitva volt. János bácsi Ladája ott parkolt az udvaron, Zsolt Skodája mellette. A toronyőr kis kőházának ajtaja tárva-nyitva, bent égett a petróleumlámpa. Az asztalon ott volt János bácsi pipája, egy hideg tea és egy régi, szétnyílt napló. Eszter odakapta a tekintetét: az öregember gondosan lejegyzett sorait, és a dátumokat. 2008. november 12. – „Ma este kioltom a fényt. Három éjszakára. Az a Kővári nevű ember annyi pénzt ajánlott, hogy a gyerekemet végre beírathatom az egyetemre. Isten bocsássa meg…”
A többit már sejtette. Gáspár és Margit is a válla fölött olvasták. – Jézusom – suttogta az asszony. – A 2008-as kompbaleset. A Kékszakáll… Azon a novemberi éjszakán zátonyra futott és elsüllyedt egy kisebb személyszállító hajó a viharos Balatonon. Tizenketten meghaltak. A hivatalos jelentés szerint navigációs hiba. De most minden összeállt: a kioltott világítótorony.
– Hol vannak? – kérdezte Eszter, és már rohant is a toronyhoz. A nehéz vasajtó résnyire nyitva. Felnézett a csigalépcső sötét torkára. A torony tetején, az üvegteremben, egykor a hatalmas Fresnel-lencse forgott – most pókhálósan, porosan meredt a semmibe. Innen fentről valami fojtott hang szűrődött le.
Lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra kapaszkodtak felfelé. A fáklyafény Gáspár kezében táncolt a falakon. Odafent megtalálták őket. János bácsi a lencse mellett ült egy ócska ládán, kezét az arcára szorítva. Zsolt mellette állt, és a vállát fogta. Ahogy meglátta Esztert, a férfi szeme megtelt könnyel.
– Bocsáss meg – suttogta rekedten. – Nem mehettem vissza… Nagyapám idejött. Láttam rajta, hogy el akar búcsúzni. Az a napló… véletlenül találtam meg a padláson. Ő soha nem mondta. Tizenhat évig cipelte egyedül.
János bácsi felnézett. Az öreg szeme vörös volt, arcán patakokban folyt a könny. – Igen, én oltottam ki. A pénz kellett a lányom gyógyszerére. Azt hittem, egy éjszaka nem számít. De az a vihar… és a hajó… hallottam a becsapódást. Azóta minden éjjel hallom. A világítótorony az én börtönöm.
Margit a szája elé kapta a kezét. Gáspár dermedten állt. Eszter pedig odalépett a vőlegényéhez, és megszorította a kezét. – Most már együtt vagyunk – mondta halkan. – Együtt fogjuk megoldani.
Másnap hajnalban János bácsi besétált a keszthelyi rendőrkapitányságra, és mindent bevallott. A tizenhat éves ügyet újranyitották, de mivel az öregember addigra súlyos beteg volt, és csak őrizetbe vételt kapott, a bíróság felfüggesztett börtönt szabott ki. Az eljárás hosszú hónapokig tartott, és Eszter és Zsolt végig mellette állt. Az esküvőt egy évvel később, csendben tartották meg ugyanabban az étteremben. János bácsi tolószékben, de mosolyogva nézte őket.
A világítótorony pedig nem maradt sötét. A közösség összefogott, és felújíttatta. Nem működő jeladóként, hanem emlékműként – a megbocsátás és az igazság szimbólumaként. Most minden novemberben, a baleset évfordulóján meggyújtják a lámpáját. János bácsi, amikor még élt, mindig ott állt a parton, és nézte a fényt.
Eszter és Zsolt azóta is a tóparton élnek. Két gyermekük született, és gyakran viszik fel őket a toronyba. A kisfiuk ilyenkor megkérdezi: „A nagypapa miért sírt, amikor itt jártunk?” És ilyenkor Eszter csak annyit mond: „Örömében. Mert a fény mindig legyőzi a sötétet.” Aztán a gyerekek a lencse körül szaladgálnak, a szél újra megpendíti a szélcsengőket, és lent a tó csillog, akár egy óriási, élő szem.
