A kislány hangja úgy hasított a terembe, hogy még a hegedűszó is belehalt. A Nádas étterem mélyén, ahol a damasztasztalok mellett jól öltözött párok vacsoráztak, minden mozdulat megdermedt. Emma, a hatéves, szőke hajú kislány az ajtóban állt, apró ökleit összeszorította, a szeme könnyben úszott, de a tekintete makacs volt. Senki sem értette, mit keres itt egy ilyen kicsi gyerek egyedül, a pincérek pedig tanácstalanul néztek egymásra.
– Marikát akarom! – ismételte, és a mutatóujjával a hátsó falnál álló pincérnőre bökött.
Az apja, Kovács Gábor, felpattant a székéből. Az arca elsápadt, az álla megfeszült. Az egész vacsora egy ünneplés lett volna – a barátok és a közeli család előtt végre bemutatja új menyasszonyát, Klárát. Az eljegyzésüket akarta megkoronázni. Gábor éppen a pezsgőspoharat emelte volna, amikor Emma betört az üvegházba.
– Emma, mit művelsz?! – sziszegte Gábor, és gyors léptekkel elindult felé. – Azonnal gyere ide!
A kislány meg sem mozdult. Mellette Klára, az aranyszínű estélyi ruhájában, egy pillanatra lefagyott, aztán egy erőltetett mosolyt varázsolt az arcára.
– Drágám, biztos fáradt – mondta Klára mézesmázosan, és az asztal túloldaláról intett a pincérnek. – Valaki vigye ki ezt a… kislányt.
De Emma nem hátrált. Futni kezdett, egyenesen a fal felé. Ott állt Marika, a fekete egyenruhás pincérnő, a fehér köténye fölött egy tálca libegett, de most reszketett a keze. Ahogy a gyerek felé rohant, Marika ösztönösen leguggolt, és kitárta a karját. Emma beleszaladt az ölelésbe, és úgy kapaszkodott a nő nyakába, mintha az élete múlna rajta.
A teremben csend lett. Csak a légkondicionáló halk zúgása hallatszott, meg egy elejtett ezüst villa csörömpölése a padlón.
– Ő az egyetlen, aki tényleg megölel – zokogta Emma bele a nő vállába. – Amikor éjjel sírtam… anya után…
Gábor megtorpant. A kezében a pezsgőspohár hirtelen nehéznek tűnt, mintha ólomból lenne. Marika? Az a nő, akit alig fél éve küldött el. Hetente kétszer járt hozzájuk, havi hatvanezer forintért takarított, főzött és Emmára vigyázott, amíg Klára meg nem győzte, hogy felesleges kiadás, hiszen ő majd ellát mindent. Gábor tizenhat órákat dolgozott a multinál, és szinte sosem ért haza estére.
Klára ekkor pattant fel. A szeme jeges volt, de a hangja mesterkélt nyugalmat erőltetett.
– Ez szánalmas. Egy gyerek hisztije, és te…
Gábor feléje fordult, és először nézte meg igazán a nőt, akivel össze akarta kötni az életét. Klára harmincas, tökéletesre sminkelt arcán most nem a szépséget látta, hanem a hidegséget.
– Te azt mondtad, minden este bemész hozzá – mondta halkan, de a hangszíne fenyegető volt. – Azt mondtad, Emma már nem sír.
– Hát persze hogy azt mondtam! – nevetett fel Klára élesen. – Mit gondolsz, mit akarsz hallani? Azt, hogy a gyereked egy hisztis kis szörnyeteg? Azt, hogy ez a senki pincérnő különb volt nálam?
Marika erre felemelte a fejét. A könnyei megállíthatatlanul folytak, a hangja elcsuklott.
– Én… csak… szerettem ezt a kislányt. Amikor lázas volt, én törölgettem a homlokát… és amikor kérdezte, hogy anya miért nem jön… én fogtam a kezét. Nem akartam én senkit… elválasztani. Csak vigyázni rá.
Emma kibújt az ölelésből, és a könnyáztatta arcát az apja felé fordította.
– Apa, Klára soha nem jött be. Csak Marika. Ő mindig megölelt.
Gábor szemhéja megrebbent, mintha valami éles fény vakította volna el. Az ujján lévő pecsétgyűrűt kezdte forgatni – egy három napja vásárolt háromszázezer forintos brilliáns, amit a Belvárosi Ékszerben vett Klárának. Most hidegnek érezte a fémet.
– Klára – mondta, és az egész társaság hallotta –, a mai este véget ért. A gyűrűt tartsd meg, de a mi történetünknek itt vége. Nem tudok olyan nővel élni, aki hazudik a lányomról, és aki elüldözi azt, aki valóban gondoskodott róla.
Klára arca torz grimaszba rándult. Felkapta a pezsgőspoharat, és az asztalra csapta úgy, hogy a talpa letört.
– Ezt még megbánod! – sziszegte, aztán sarkon fordult, és kivonult az étteremből. A barátnője, aki mellette ült, zavartan követte.
A teremben zavart csend lett. Egy idős férfi idegesen megköszörülte a torkát, egy másik vendég a szalvétáját kezdte gyűrögetni. Gábor intett a pincérnek. A számla nyolcvanhétezer forint volt, a borravalót hozzáírta, aztán kivezette a kislányt és Marikát a hűvös, őszi estébe. Az eső éppen elállt, a levegőben vizes aszfalt és nedves falevél szaga keveredett.
Hazafelé a sötétkék Skoda Octavia hátsó ülésén Emma elaludt Marika ölében. A nő simogatta a haját, és halkan dúdolt egy régi altatódalt. Gábor a visszapillantó tükörben figyelte őket, és a kormány markolata hirtelen nyirkos lett a tenyerétől. A következő piros lámpánál tovább várt, mint kellett volna – nem akarta, hogy a pillanat véget érjen.
Otthon Marika betakargatta Emmát, és a polcról levette a gyerekkori kedvenc mesekönyvet, a Vukot, aminek a sarka már kirojtosodott. Halkan olvasni kezdte a róka-kölyök történetét, Emma pedig félig hunyt szemmel hallgatta, az egyik keze Marika kötényének fodrába kapaszkodott.
Amikor a kislány végre mélyen aludt, Marika csendben kiment a nappaliba. A radiátor halkan kattogott, a konyhapulton a mikró órája 23:40-et mutatott. Az asztalon egy bögre kihűlt, bőrös kávé állt. Gábor a kanapén ült, kezében egy keretezett fénykép – a néhai felesége, Emese, aki a kórházi ágyon mosolygott.
– Sajnálom, Emese – suttogta Gábor. – Nem vigyáztam rá eléggé.
Marika leült mellé, és a vállára tette a kezét. Nem szóltak. A csövekben a víz halkan sziszegett, ahogy a fűtés elindult. Gábor lassan megfogta Marika kezét. A nő nem húzta el.
