Az eső úgy szakadt, mintha vödrökből öntenék, amikor Gábor kilökte Zsófi bőröndjét a feljáróra. A kinyíló táska tartalma szanaszét gurult a vizes betonon: ruhák, egy törött fésű, egy kis fadoboz, amit még a nagymamájától örökölt. Zsófi hat hónapos terhesen állt a kertkapunál, a ruhája átázott, a haja az arcára tapadt. Se sírás, se könyörgés, se egyetlen szemrehányás. Csak állt, és várta, hogy vége legyen.
– Végeztünk – vágta oda Gábor. – Tűnj el az életemből. Most.
Mellette Nikolett, a szerető, kaján mosollyal figyelte. Piros körömlakkjával dobolt a korláton. – Meglepően jól viseli – jegyezte meg.
Ekkor lépett ki a tornácra Irma, Gábor anyja. Ugyanaz a nő, aki évek óta úgy bánt Zsófival, mint egy betolakodóval: sosem hívta a keresztnevén, csak „az a lány”-ként emlegette. Most a csípőjén pihentette a kezét, és végignézett a nedves, megviselt alakon.
– Soha nem tartoztál ebbe a családba – sziszegte. Aztán, mielőtt bárki megmozdulhatott volna, odalépett, és egyenesen Zsófi arcába köpött.
A kert elcsendesedett. Még a szél is elállt egy pillanatra. Nikolett arcáról lefagyott a vigyor. Gábor pislogott, mintha nem hinné, amit lát.
Zsófi lassan letörölte az arcát a kabátja ujjával, aztán a gyűrűsujjára nézett. A karikagyűrű ott csillogott, mintha most válna igazán nevetségessé. Előhúzta a telefonját, és tárcsázott. Egyetlen gombot nyomott meg. Nem remegett a keze, nem csuklott el a hangja. Ez a higgadtság volt a legijesztőbb.
– Apa – szólt bele halkan. – Vége. Gyere értem. Hozz jogi embereket.
A vonal túlsó végéről egy mély férfihang válaszolt, amitől Irma, Gábor anyja, megtántorodott. Az összes vér kifutott az arcából. Megkapaszkodott a korlátban, mintha attól félne, hogy elájul. Felismerte azt a hangot. Azonnal. Tisztán.
Gábor idegesen elnevette magát. – Na ne mondd, hogy azt akarod elhitetni, hogy a te apád dr. Szilágyi András?
Zsófi nem felelt. Csak lehajolt, hogy felvegye a kis fadobozt, ami egy pocsolyába esett. A víz szétfröccsent, ahogy a dobozt a kabátjába csúsztatta. Közben a nappali ablakából kihallatszott a bejárat előtti kamera berregése.
– Anyám, mi van veled? – fordult Gábor Irmához, aki most már remegett. – Mi a baj?
Az asszony nem tudott megszólalni. Csak a fejét rázta, és a távolban egyre erősödő szirénákra és motorhangokra figyelt. A hang közeledett, és már egész más volt a levegő súlya.
Gábor előrelépett, hogy megragadja Zsófi karját, de az hátrébb húzódott. – Azt hitted, egy senki vagyok? – kérdezte Zsófi csendesen. – Azt hitted, azért tűrtem évekig, mert nincs hova mennem?
– Elég! – ripakodott rá Gábor, de a szavai üresen kongtak. A ház előtt egy fekete terepjáró állt meg, mögötte két rendőrautó és egy sötétkék Audi. A kocsikból öltönyös férfiak szálltak ki, élükön egy magas, ősz hajú, határozott mozgású emberrel. Dr. Szilágyi András, Budapest egyik legrettegettebb ügyvédje, aki nemcsak a pereket nyerte meg, de a rendőrségi kapcsolatai is legendásak voltak.
Irma szinte összecsuklott. – Ő az… – suttogta elhaló hangon. – Ő az, aki tönkretette a Kerekes családot két év alatt. Az az ember.
Gábor értetlenül állt. Az apja, aki pár hónapja halt meg, a halála előtt eladósodott, és a házukat jelzálog terhelte. De ezt Zsófi apja honnan tudná?
Az ügyvéd odasétált a lányához, adott neki egy száraz kabátot, majd megölelte. – Jól vagy?
Zsófi bólintott. – Most már igen.
Aztán az apja a tornác felé fordult. – Irma, ha jól emlékszem, a maga férje tavaly hamis dokumentumokkal próbált meg átíratni egy ingatlant a nevemre? Az ügy akkor elévült, mert a férje elhunyt. De most úgy látom, a fia ugyanezt a játékot játsza.
Gábor elsápadt. – Milyen ingatlant? Ez a mi házunk!
– Valóban? – kérdezte az ügyvéd, és előhúzott egy dossziét a táskájából. – Akkor jöjjön, nézze meg ezt. Az önök által „családi fészeknek” nevezett villa nem egészen a maguké. Az édesanyja, Irma, tizenöt éve egy zártkörű társaságon keresztül bérelte a telket, és a tulajdoni lap szerint a haszonélvezeti jog a feleségem családjáé. Zsófi hozománya lett volna, ha a házasságuk rendezett marad. De önök felrúgták a szerződést.
A rendőrök közben már a kaput nyitották, és két civil ruhás nyomozó lépett be az udvarra. Nikolett hátrált, és próbált eltűnni a konyha felé, de egyikük útját állta. – Nikolett Tóth? Hamis tanúzás és okirat-hamisítás bűntettében van egy elfogatóparancsunk.
Gábor anyja most már hangosan zokogott. – Kérem, ezt nem lehet… az unokám is ebben a házban él!
– Miféle unoka? – kérdezte vissza Zsófi, és a hasához emelt egy kezet. – Ezt a gyereket egy perccel ezelőtt még ki akartátok lökni az esőbe. Most hirtelen fontos lett?
Aztán a férjéhez lépett. Csendesen, mindenki szeme láttára lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról, és a betonra ejtette. A fém halkan koppant, és elgurult egy pocsolya felé. – Ezt megtarthatod. Jelzálog fedezetnek jó lesz.
Gábor tehetetlenül nézett körbe. Az anyja a földön ült, a szeretőjét bilincsbe verve vezették el, és a házuk – az egész létezésük – egy pillanat alatt semmivé vált. Zsófi apja intett, és az egyik öltönyös férfi átnyújtott egy iratcsomót a rendőröknek. – A birtokvédelmi végzés azonnali hatályú. A családom mostantól nem léphet be ebbe az ingatlanba.
Ahogy elindultak a kocsi felé, Zsófi megállt egy pillanatra, és visszanézett. Irma még mindig a földön kuporgott, Gábor pedig a bejárati ajtófélfának támaszkodva bámult a semmibe.
– Nem kellett volna leköpnöd – mondta Zsófi halkan, de a hangja tisztán szállt a zuhogó esőben. – Az apám mindent látott. A kamera felvette.
A fekete terepjáró ajtaja becsapódott, és a jármű lassan elgördült, nyomában a rendőrautók fényei villogtak a nedves aszfalton. A ház sötét lett. A nappaliban a tévé maradt bekapcsolva, halkan duruzsolt valami régi sláger. A víz elmosta a karikagyűrűt, ami úgy tűnt el a csatornában, mintha sosem létezett volna.
