Gábor és Zsófia nyolc éve házasok voltak. Egy agresszív autoimmun betegség három évvel ezelőtt teljesen elvette Zsófia látását. Az asszony csendben tanult meg újra élni: bottal közlekedett, megtanult főzni, sőt egyedül is elintézte a bevásárlást a közeli kisboltban. Gábor a külvilág felé a gondoskodó férj szerepét játszotta, de otthon egyre türelmetlenebb lett. Azt hajtogatta, hogy elfáradt, hogy egy olyan ember mellett él, akinek állandó segítségre van szüksége, és hogy ez így nem élet.
Az igazi ok azonban nem a fáradtság volt. Zsófia a nagybátyjától örökölt egy háromszobás belvárosi lakást Debrecenben, valamint egy komolyabb összeget, amiből akár élete végéig kényelmesen megélhetett volna. Minden papír kizárólag az ő nevén volt, és válás esetén Gábor egy fillért sem látott volna belőle. A férfi ügyvéddel is beszélt, és pontosan tudta: ha a felesége meghal, minden az övé lesz. Akkor döntötte el, hogy Zsófiának balesetet kell szenvednie.
Egy borús októberi reggelen Gábor a kávéja mellől szólt át a konyhába.
– Kincsem, mi lenne, ha kirándulnánk egyet? Már olyan rég nem voltunk sehol. A Tisza mentén van az a régi fahíd, emlékszel? Olyan nyugodt környék. Jót tenne mindkettőnknek.
Zsófia elmosolyodott. Ritkán hallott ilyen kedves szavakat tőle mostanában.
– Tényleg? Persze, menjünk.
Délután kettőre értek a kiszemelt helyre, egy elhagyatott partszakaszra Szegedtől nem messze. A híd rozoga volt, a deszkák között hatalmas rések tátongtak, a korlát is csak nyomokban létezett. Alatta a megáradt folyó sárgás, hideg vize zúgott sebesen. Máskor sekély volt ez a mellékág, de a hetek óta tartó esőzés duzzasztotta fel.
Gábor körülnézett. Egy lélek sem volt a környéken, csak a szél fújt és a víz dübörgött. Tökéletes pillanat.
– Fogd meg a karomat, én majd vezetlek – mondta, és szinte gyengéden átkarolta Zsófia derekát.
Az asszony a botjával óvatosan ellenőrizte a talajt, lépésről lépésre haladt. Amikor a híd közepéhez értek, Gábor még egyszer, utoljára hátrapillantott. Senki. Akkor két kézzel, teljes erőből meglökte a feleségét.
Zsófia felsikoltott, a botja kirepült a kezéből, és a nő fejjel előre zuhant a tajtékző vízbe. Pár másodperc alatt elnyelte a hab, aztán a teste felbukkant vagy húsz méterrel arrébb, mielőtt végleg eltűnt a kanyarban. Gábor remegő kézzel kapta elő a telefonját.
– Mentők? A feleségem… vak volt, szegény… megcsúszott a hídon és beleesett a Tiszába. Nem tudtam megfogni. Kérem, küldjenek valakit, nagyon gyorsan…
A hangja elcsuklott. Zseniálisan alakította a sokkos férjet. Mire a mentők és a rendőrség kiértek, Gábor a parton ült, a fejét a kezébe temette, és a folyót bámulta. A keresés órákig tartott, de a testet nem találták. A rendőrök azt mondták, a sodrás ilyenkor túl erős, van hogy napok múlva kerül elő egy holttest. Gábor bólintott, és úgy tett, mintha minden szó fájdalmat okozna neki. Közben magában már számolta a heteket, amíg hivatalosan is halottnak nyilvánítják Zsófiát, és ő hozzájut a lakáshoz meg a pénzhez.
Csakhogy Gábor egy dolgot nem tudott: a felesége már hónapok óta színlelt.
A betegség lefolyása után fél évvel Zsófia egy ismerőse révén bekerült egy speciális németországi klinikai programba, ahol egy kísérleti műtéttel a látása részlegesen helyreállt. Nem tökéletesen, de annyira, hogy látta a körvonalakat, a fényeket, a mozgást, és ami a legfontosabb: az arcokat. Az orvosok azt javasolták, hogy egyelőre ne erőltesse a teljes nyilvánosságot a szemének, fokozatos szoktatásra van szükség. Zsófia viszont egy másik okból döntött úgy, hogy továbbra is vaknak mutatja magát. Közvetlenül a műtét előtt, véletlenül megtalálta Gábor laptopjában az ügyvéddel folytatott levelezést arról, hogyan lehetne a házasság felbontása nélkül megszerezni az örökséget. Voltak ott olyan sorok is, hogy „a legtisztább megoldás egy baleset lenne”. Zsófia lefotózta a képernyőt, és úgy döntött, végignézi, mire készül a férje. Aznap, amikor a kirándulást javasolta, azonnal megérezte a csapdát. Tudta, hogy az a rozoga híd a semmi közepén van, és hogy Gábor nem a friss levegő miatt akar odamenni.
A nő aznap reggel egy vékony, önfelfújódós mentőmellényt húzott a blúza alá. A kabátja pont eltakarta. A zsebébe csúsztatott egy vízálló diktafont, amely felvétel üzemmódban volt már akkor is, amikor Gábor a hídon a karját nyújtotta felé. A zuhanás pillanatában nem pánikolt: a teste megfeszült, a lábaival elrugaszkodott a víztől, hogy ne süllyedjen túl mélyre. A mellény három másodperc alatt felfújódott, és a folyó kivitte a következő kanyarig, ahol a bokrok között egy csendesebb öböl volt. Zsófia kimászott a partra, reszketve, de épségben. Egy megbeszélt ponton várta őt a barátnője, aki autóval jött, és aki mindent tudott. Egyenesen a rendőrségre hajtottak.
Gábor késő este ért haza. A nappali sötét volt, csak a konyhából szűrődött ki halvány fény. A férfi leült a kanapéra, és próbálta magát összeszedni. Aztán zajt hallott a hálószoba felől. Lépteket. Határozott lépteket, nem botladozást.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és belépett Zsófia. A haja vizes volt, az arcán karcolások, de a szeme élesen csillogott. Pontosan Gáborra nézett.
– Szia, Gabi.
A férfi felugrott, a telefonja kiesett a kezéből. Egy pillanatra azt hitte, kísértetet lát. Zsófia lassan közelebb lépett, leemelt a polcról egy gyertyát, és mosolyogva hozzátette:
– Sok volt a hazugság, nem gondolod? Én legalább visszakaptam a látásom. Te meg mit kaptál? Egy hangfelvételt a rendőrségen.
Mögötte, a folyosóról két egyenruhás lépett a nappaliba. Gábor egy szót sem tudott szólni. Zsófia felemelte a diktafont, és lejátszotta a felvétel utolsó tíz másodpercét. A híd dübörgése, aztán a férfi sziszegése, mielőtt meglökte: „Bocsáss meg, édesem, de muszáj”. Aztán a sikoly, a csobbanás.
A rendőrök bilincsbe verték Gábort. Ahogy kivezették a lakásból, Zsófia utánaszólt, de már nem hozzá, hanem a barátnőjének, aki a konyhában állt:
– Azt hiszem, ma este rendelhetünk valami jót. A lazaccal mi a helyzet?
Gábor utoljára akkor hallotta a nevetését, amikor a lift ajtaja becsukódott.
