A Margit híd felől fújt a szél, de a Vígszínház előtti téren senki nem fázott. Több száz ember gyűlt össze a kordonok mögött, a reflektorok narancssárgára festették a szürke pesti eget. Az ország legnagyobb színházi díjátadójára érkeztek a sztárok, és a tömeg minden egyes kiszálló limuzinnál felsikoltott.
Odabenn a bársonyszékek már várták a vendégeket. Kristálycsillárok. Hófehér terítők. A színpadon a zenekar hangolt. A szervezők a fejhallgatójukba hadartak, hogy tíz perc múlva élő adás.
Aztán megérkezett Márkus Hanna.
Egyedül szállt ki a fekete taxiból. Semmi limuzin, semmi kíséret. Csak egy tengerészkék, ujjatlan Dávid-ruha, egy apró fekete kuplung, és egy pár magas sarkú, amiben úgy lépkedett végig a vörös szőnyegen, mint aki épp most ébredt fel egy háromnapos álomból, és rájött, hogy nincs vesztenivalója.
A fotósok először észre sem vették. Aztán valaki felkiáltott a sajtópáholyból:
– Az ott a Márkus Hanna!
– Hanna! Hanna, erre!
Hanna megállt. Egyenes derékkal fordult a hang irányába, és egy pillanatig belenézett a legközelebbi kamera lencséjébe. Nem szólt. A mögötte álló újságíró leengedte a telefonját, a fotós pedig elfelejtett exponálni. Mert Hanna tekintetében volt valami, amit nem lehetett azonnal megfejteni – se hisztéria, se dráma, csak egy csendes, szikár megingathatatlanság, ami úgy hatott, mint amikor valaki túl sokáig volt a víz alatt, és most valahogy mégis lélegzik.
Hat hónappal korábban Hanna még boldogan ébredt a városligeti lakásban. Dániellel, a férjével közösen vezettek egy rendezvényszervező céget, ami az utóbbi két évben akkorát robbant, hogy már Bécsben és Prágában is nyitottak irodát. Dani volt a cég arca – a mosolygós, sármos üzletkötő, aki bárkivel le tudott ülni egy presszókávéra, és mire a csésze kiürült, már alá is írták a szerződést.
Hanna volt a háttér. A logisztika. Az a nő, aki hajnali háromkor még a szállítmányozóval egyeztetett, mert a színpadi elemek elakadtak a határon. Aki nélkül a cég összeomlott volna, mint egy kártyavár, de akit a szakmai lapok sosem említettek. Őt ez nem zavarta. Ő a közös jövőt építette.
Aztán jött a novemberi céges buli. Az A38 hajón tartották, és az egész szakma ott volt. Pezsgő, lazacos falatkák, a fedélzeten pedig az ügyfelek győzködése arról, hogy a következő évben is velük érdemes szerződni. Hanna egy üveg ásványvízzel a kezében állt a korlátnál, amikor meglátta őket.
Dani egy magas, vörös hajú nővel beszélgetett a tatnál. A nő nevét mindenki ismerte: Erdős Zsófi. Egy feltörekvő pr-ügynökség vezetője, aki az elmúlt hónapokban gyanúsan sokszor bukkant fel a közös projektjeik közelében. Dani azt mondta Hannának: „Csak egy partner. Ne nézz bele többet.”
De a Dunán tükröződő fényekben Hanna most látta, ahogy a férje megérinti Zsófi derekát. Egy olyan mozdulat volt, amit nem lehetett félremagyarázni.
Másnap Hanna leült a laptop elé, és megnézte a közös céges számlát. Tizenöt millió forint. Ennyi hiányzott. A pénzt három részletben utalták át egy olyan számlára, ami nem volt benne a könyvelésben. A közlemény rovatban: „marketing tanácsadás”.
Hanna ügyvédhez fordult. A nyomozás során kiderült, hogy Dani és Zsófi egy teljesen új céget alapítottak, ahová szisztematikusan csatornázták át a közös vállalkozásuk ügyfeleit. A tizenöt millió csak a kezdőtőke volt. A teljes veszteség – ügyfelek, szerződések, goodwill – megközelítette a nyolcvan millió forintot.
Dani előbb tagadott. Aztán, mikor már nem tudott, egy stockholmi reptéri videóhívásban annyit mondott, a képernyőt bámulva, nem Hannára nézve: „Nem akartam így, de ez most így lett. Zsófival… van valami, ami a mi kapcsolatunkból már hiányzott. Próbálj megérteni.” Hanna a hívás után percekig ült a garzon szűk konyhájában, és a telefon kijelzője visszaverte a szemét – nem sírt, csak az ujjai fehéredtek el a pult szélén.
A válóper négy hónapig tartott. Hanna a közös lakást is bukta, mert Dani ügyvédei bebizonyították, hogy az ingatlan a cég tulajdona volt, nem a feleségé. Hannának egy tizenkét négyzetméteres garzonba kellett visszaköltöznie a Nyugati pályaudvar mögé, miközben Zsófi beköltözött a Városligeti fasorba.
Hannát mindenki eltemette. „A színházi díjátadóra nem is hívták meg” – suttogták a folyosókon. „Teljesen összeomlott.”
De Hanna nem omlott össze. A garzon apró asztalán szétterítette a régi ügyféllistáit, és éjjelente olyan szerződéseket olvasott újra, amelyeknél csak ő tudta, melyik bekezdésben rejtették el a költségeket. Egy korábbi nagyfesztivál-szervező, akit Daniék „elpasszoltak” Zsófinak, titokban találkozott vele egy Népszínház utcai kávézó mélyén – a nő emlékezett rá, hogy Hanna egyszer hajnali négykor egyedül mentette meg a színpadtechnikát. Ő lett az első, névtelenül vállalt partner. Hanna felhajtott egy könyvvizsgálót is, aki ki tudta nyerni a régi levelezésekből azokat a számlákat, amiket Zsófiék átjátszottak. A Teátrum Alapítvány kuratóriumának két tagját régebbi rendezvényekről ismerte – akkor még csak a háttérben dolgozott, de ők pontosan tudták, hogy a színfalak mögött ki tartotta kézben a logisztikát. Amikor Hanna a második hónap végén egy dossziéval és egy új cég – Fényszóró Produkció – előzetes szerződésmintájával kopogtatott az irodájukban, a kuratóriumi tagok egy darabig némán lapozgattak. Hanna nem alkudozott; csak letette az asztalra a Zsófi-féle számlák párhuzamos kimutatását. Négy hónap. Éjszakák százai. Üres kávéspoharak hegyei.
És most, a vörös szőnyegen Hanna ezt a négy hónapot hozta magával.
Amikor belépett a színház aulájába, a tömeg szétnyílt előtte. Nem azért, mert olyan híres volt. Hanem mert az arckifejezése azt üzente: félreállni.
A ruhatárnál pillantotta meg először Zsófit. A vörös hajú nő egy bordó estélyiben állt a mosdó előtti félhomályban, és a telefonját nyomkodta. Mellette Dani – a férfi, aki egykor Hanna férje volt – éppen a mandzsettagombjával bajlódott a tükör előtt, a nyakkendője félrecsúszva.
Zsófi felnézett. A pillantása megakadt Hannán, aztán lejjebb siklott, mintha nem tudná, hová tegye. Egy feszélyezett félmosoly jelent meg az arcán, és a szája sarkából, nem túl hangosan odaszólt Daninak:
– Itt van… Hanna.
Dani megfordult. A szeme elkerekedett, azután gyorsan a tükör felé kapta a fejét, mintha a nyakkendője hirtelen fontosabbá vált volna. Automatikusan Zsófi keze után nyúlt, de az érintése bizonytalan volt. Mintha ezzel a mozdulattal el lehetne rendezni a kínos helyzetet.
– Menjünk… – motyogta Dani, és oldalazva próbálta elhúzni Zsófit a ruhatár felől.
De Hanna eléjük lépett. A gyomrában apró, jeges görcs rándult – egy pillanatra vissza kellett fognia a kuplungot, mert az ujjai remegni kezdtek. Most, most azonnal be kellett volna vetnie a szöveget, amit annyiszor elpróbált a garzon falai között, de a torkában érezte a szavak éles sarkait. Mély levegőt vett, és annyit mondott, hangosan, de azért kissé reszelős hangon, hogy a körülöttük álló igazgatótanácsi tagok, színművészek és újságírók is felfigyeljenek:
– Zsófi… mielőtt leülnél… a kivetítő. A megnyitó előtt egy kisfilm lesz a szponzorokról. Csak… a Teátrum Alapítvány ma reggel visszalépett. Illetve… átadta a helyét.
Zsófi pislogott. A feszélyezett félmosoly lefagyott az arcáról.
– Mi? Mit beszélsz? – A hangja éles volt, de a vége elcsuklott.
– Az öt legnagyobb ügyfeled közül három az ő támogatásukból élt. Az Alapítvány felbontotta a szerződését veled. Egy új cég javára.
Hanna kinyitotta a kuplungot, és matatni kezdett benne. Az USB-meghajtó apró volt; az ujjai közé szorította, de egy hirtelen mozdulatnál majdnem leejtette. Gyorsan elkapta, és a két ujja között tartotta, mint egy gyufaszálat.
– A cég neve Fényszóró Produkció. Az ügyvezető… én vagyok. A kuratórium… – itt Hanna kicsit előredőlt, mert a hangszórókból sercegés hallatszott, és a fények kétszer felvillantak. Kezdődik az élő adás. Egy pillanatra összeszorította a száját. – A kuratórium átvilágított titeket, és… szóval találtak pár érdekességet a könyvelésben.
A félhomályos előtérben síri csend lett. Az emberek abbahagyták a pezsgő kortyolgatását, a pincérek megálltak a tálcáikkal.
Dani fehér arccal előrelépett, és közbe akart szólni:
– Hanna, kérlek, ezt ne itt…
De Hanna ráemelte a kezét, anélkül hogy ránézett volna.
– Nem. Most te… most csöndben maradsz. – A mondat közepén a saját hangja megbicsaklott, de folytatta, és most már Zsófi szemébe nézett.
Ekkor a hangszórókból felharsant a szignál. A fények ismét villantak, a műsorvezető hangja betört: „Kedves vendégeink, foglalják el a helyüket! Kezdjük a mai estét a Teátrum Alapítvány rendkívüli bejelentésével!”
Zsófi a homlokához kapott. A bordó estélyi válla megroggyant, mintha a ruha hirtelen nehezebb lenne. Dani mellette zavartan pislogott a kivetítő felé, a keze elengedte Zsófiét.
Hanna elmosolyodott – nem diadalmasan, hanem fáradtan, mint aki végre levegőt vesz. A kuplungot a hóna alá szorította, és annyit mondott, egészen halkan:
– Én foglaltam helyet. Nektek viszont… azt hiszem, nincs itt dolgotok.
Megfordult, és a szíve a torkában dobogott, de a léptei egyenletesek maradtak. Besétált a nézőtérre. A kivetítőn felvillant a Fényszóró Produkció logója, és a közönség tapsolni kezdett, de Hanna háta mögött a ruhatárnál már senki nem mozdult. Zsófi a tükör keretébe kapaszkodott, Dani pedig a pultnak dőlt, a szája nyitva, mintha mondani akarna valamit, de a szavak nem jöttek ki.
A vörös szőnyeg közepe kiürült. A bejáratnál egy fotós vakuja villant, de csak a bordó estélyi tükröződését kapta el az üvegben, és a férfi bizonytalan alakját, aki a semmibe bámult.
