Nem én vagyok az, aki a gyereket hazaviszi, ha baj van. Ezt már az elváláskor letisztáztuk Editkével: ő dolgozik a könyvelőirodában reggel héttől, én meg a taxis műszakomat úgy szervezem, hogy tízkor már otthon legyek. Szóval amikor szeptember tizenhetedikén, egy csütörtöki napon becsöngött a telefonom, és az óvó néni azt mondta, Zente lázas, harminckilenc fok fölött, azonnal tudtam, hogy megint rajtam a sor.
Kertvárosban lakunk, Szolnok szélén, ahol a Tisza-parti óvoda amolyan zászlóshajója a városnak volt eddig. Most meg ott állok a kapuban, és látom, hogy már négy szülő várakozik előttem, mindenki telefonál valakinek, mindenki ugyanazt az arckifejezést viseli. Az óvó néni, Halász Marianna, kijön, és azt mondja, hogy a fenntartó döntése alapján az intézmény két hétre bezár. Tizenegy gyerek lett lázas három nap alatt, két dajka is otthon fekszik. Mögötte egy takarítónő már hordja ki a vödröket, fertőtlenítőszag árad az egész folyosóról, az az éles, klóros szag, amitől az embernek összeszorul a gyomra.
Zente az ölemben alszik a kocsiban, amíg hazafelé megyek, és én azon gondolkodom, hogy ez a második ilyen eset idén. Tavasszal is volt egy hullám, akkor influenzának hívták a szülői csoportban, de most az óvó néni kimondta: koronavírus. Hat év telt el azóta, hogy az egészet lezárták az országban, és mégis itt vagyunk megint, mintha semmi nem változott volna, csak a pánik mértéke csökkent egy fokozatot.
Otthon, a panelban – egy kicsi, kétszobás lakás a Tabán utcában, amit még a válás után kaptam – leültetem Zentét a kanapéra, adok neki egy pohár almalevet, a keze úgy remeg, hogy kétszer is végigfolyik az álla alatt, mire meg tudja tartani a poharat. Hívom Editkét. Nem veszi fel elsőre. Amikor visszahív, ő az irodából beszél halkan, mert épp negyedéves zárás van, és azt mondja, hogy nem tud most eljönni, hogy oldjam meg én, hiszen én vagyok otthon.
A telefonom másik oldalán ott villog a hétfői és a keddi fuvar is: az idős Kovácsné a Széchenyi lakótelepről, akit két éve viszek dialízisre minden kedden és pénteken, mert a fia Bécsben dolgozik, és nincs más, aki elvigye. Ha most lemondom, a dialízisközpont átteszi valaki máshoz, és lehet, hogy nem kapom vissza a fuvart. De ez nem Editke baja, gondolom, és nem is szólok róla, mert tudom, mit mondana: találjak megoldást, mert neki most tényleg nem lehet.
Felhívom Kovácsnét, mielőtt bármi mást tennék. Ő türelmesen végighallgat, aztán azt mondja, ne aggódjak, a szomszéd fia amúgy is arra jár szerdánként a boltba, majd megkéri, hátha be tud ugrani helyettem ezen a héten. Leteszem a telefont, és egy pillanatra megkönnyebbülök – aztán eszembe jut, hogy ha a szomszéd fia beválik, könnyen lehet, hogy Kovácsné mostantól őt hívja majd, nem engem.
A szomszédban lakik Rácz Ibolya, egy nyugdíjas tanárnő, aki már többször besegített, amikor szorult helyzetben voltunk. Átmegyek hozzá, kopogok, és ő azonnal kinyitja az ajtót, mintha várta volna. Mondom neki a helyzetet, ő pedig azt feleli, hogy vigyem csak át Zentét, van otthon lázmérője, paracetamolja, és amíg a gyerek pihen, ő majd mesél neki valamit a régi könyveiből. Ez a fajta segítség az, ami tartja össze az embert ilyenkor – nem a nagy gesztusok, hanem az, hogy valaki egyszerűen ott van.
Két nap múlva Zente láza megszűnik, de az óvoda még mindig zárva van. A polgármesteri hivatal közleményt ad ki, hogy az intézményt fertőtlenítik, és hogy a járási tisztifőorvos engedélyezte a rendkívüli szünetet a további terjedés megakadályozására. Facebook-csoportokban ömlenek a kommentek, van, aki túlzásnak tartja, van, aki azt írja, hogy végre komolyan veszik. Én közben azon töprengek, hogyan fizetem ki a rezsit, ha még egy hétig nem tudok dolgozni rendesen.
Aztán csütörtökön este megint csörög a telefon. Zente láza visszatér, harminc egész nyolc, és ugyanabban a pillanatban jön be egy üzenet a diszpécsertől: a Kovácsné-fuvar szabad, ha vállalom, mert a szomszéd fia mégsem ér rá. Ott állok a konyhában, a lázmérő a kezemben, a másikban a telefon, és tudom, hogy fizikailag nem lehetek két helyen. Ha most nemet mondok, végleg elveszítem azt a fuvart. Ha igent mondok, Zente egyedül marad lázasan, mert Rácz Ibolyát már két napja nem akarom megint zaklatni hajnalban.
Felhívom Editkét, és most nem kérdezek semmit, csak közlöm: azonnal ide kell jönnie, mert nekem mennem kell, és ez nem alku tárgya. Ő először azt mondja, hogy épp indulna aludni, hogy holnap korán kell kelnie, hogy én mindig az utolsó pillanatban szólok. Ordítani szeretnék belé, hogy hat éve minden ilyen utolsó pillanat az enyém, de csak annyit mondok, hogy Zente lázas, és hogy most nem kérem, hanem várom. Csend van a vonalban, aztán hallom, ahogy megzörren nála valami – a kulcscsomó -, és azt mondja, húsz perc múlva ott van.
Amikor becsönget, még mindig ingerülten néz rám, de leül Zente mellé, kezébe veszi a lázmérőt, és a mozdulatai lassan ellágyulnak. Én kirohanok a kocsihoz, felveszem Kovácsnét, elviszem a dialízisre, és útközben ő megkérdezi, minden rendben van-e otthon, mert olyan feszült vagyok. Azt mondom, igen, csak egy hosszú hét volt.
Amikor este hazaérek, Editke még ott ül a kanapén, Zente már alszik mellette. Azt mondja, nem erről volt szó, amikor elváltunk, hogy ő mindig csak akkor jön, ha én már nem bírom. Mondom neki, hogy nekem meg pont ez az érzésem hat éve minden egyes alkalommal. Ő elhallgat, aztán annyit mond, hogy fáradt, hogy holnap dolgozik, hogy majd beszéljünk erről máskor. Nem hagyom annyiban – mondom, hogy "máskor" mindig azt jelenti, hogy soha, és hogy legalább egy papírra vessük fel, ki mikor ér rá, mert így nem lehet tovább.
Október elején, amikor az óvoda újra kinyit, Editke és én leülünk a Kossuth téri cukrászdában, ahol régen randevúzni szoktunk. Papírt teszünk az asztalra, nem szerelmes levelet, hanem egy táblázatot: ki melyik napon van otthon, ki melyik fuvart mondja le előre, ki fizeti a helyettesítő nagyi, Rácz Ibolya kis hálapénzét, amit ő sosem kért, de amit mi mégis megadunk neki minden alkalommal, amikor besegít.
Editke a tollal az utolsó sor mellé ír egy csillagot, és azt mondja, ha megint jön egy hullám, akkor ő veszi át a csütörtököket, mert nekem csütörtökönként van a legtöbb fix fuvarom. Aláírjuk mind a ketten. A pincérnő, aki kihozza a habos kávékat, megjegyzi, milyen komoly családi értekezlet folyik itt az asztaluknál, és Editke csak annyit felel neki, hogy "inkább késő, mint soha", és a szalvétára, ami a csésze alatt van, ráírja a dátumot.
