A nevem Gábor Nagy, negyvenhárom éves vagyok, és tizenhét éve vezetem az autószervizt a Kőbányai úton, amit még apám alapított. Azt hiszem, mindenki, aki ismer, azt mondaná rólam, hogy nehéz ember vagyok. Lehet, hogy igazuk van. De azt senki nem kérdezte meg tőlem, milyen volt annak a szervizben állni minden reggel hat órakor, amíg a húgom, Zsófi, Bécsben élte az életét, és csak karácsonykor küldött üzenetet.
Amikor apám tavaly novemberben meghalt, a szerviz rám maradt. Papíron. A valóságban viszont az anyám, Ilona, azon a napon állt be a munkába, amikor apámat eltemettük, és onnantól nem volt hajlandó kiengedni a kezéből semmit. Ő intézte a beszállítókat, ő fogadta az ügyfeleket, ő döntött arról, ki kap fizetést és mikor. Azt mondta, csak "besegít", amíg beletanulok. Tíz hónap telt el.
Október elején történt, egy szerdán, amikor az eső egész délután verte a bádogtetőt. Bejöttem az irodába, hogy aláírjam a bérleti szerződést a szomszéd telekre, amit hónapok óta terveztünk megvenni a bővítéshez. Anyám az asztalnál ült, előtte egy zöld mappa, amiben az összes papír volt: a cégjegyzék, az adóigazolás, a bankszámla. Amikor kinyújtottam a kezem a mappáért, ránézett rám úgy, mint aki most döntött el valamit.
– Ezt még nem adom oda – mondta.
Megkérdeztem, miért. Azt válaszolta, hogy "még nem érzi biztosnak" a helyzetet, hogy nem tudja, elég felelősségteljes vagyok-e ahhoz, hogy egyedül vezessem apám életművét. Mintha nem tizenhét éve dolgoznék ott mellette minden nap. Mintha nem én tanítottam volna be a két szerelőt, akik most is kint álltak az udvaron egy Suzuki Swift alatt, mert várták, hogy aláírjam a rendelést az alkatrészekre.
Azon az estén nem aludtam. A feleségem, Petra, hallgatott végig, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a hideg tea egyre jobban kihűlt előttem. Azt mondta, ez nem az apámról szól már. Ez arról szól, hogy anyám fél elveszíteni azt, ami még összeköti azzal az emberrel, akit eltemettünk.
Megértettem ezt. De az üzlet nem várt.
Két héttel később egy beszállító, Tóth úr a Fém-Ker Kft.-től, felhívott, hogy a szeptemberi számlát nem fizette ki senki, és ha november tizedikéig nem érkezik meg a hetvenkétezer forint, leállítja a szállítást. Anyám nem szólt erről semmit. Azt hiszem, egyszerűen elfelejtette, vagy nem akarta, hogy tudjam, hogy gondok vannak.
Akkor mentem be hozzá utoljára. Nem kiabáltam. Csak letettem elé a bankszámla-kivonatot, amit a könyvelőnőtől, Ancsa nénitől kértem el aznap reggel, és megkérdeztem, hogy szerinte ki fogja megmenteni a céget, ha ő tovább ragaszkodik ehhez a mappához úgy, mint egy utolsó fonalhoz, ami még apámhoz köti.
Csend lett a szobában. Az esőcsatorna kint csöpögött, mert még nem javítottuk meg azt sem.
Anyám felállt, kinyitotta a fiókot, ahol a mappa hetek óta pihent, és minden papírt egyszerre az asztalra tett. Aztán azt mondta, hogy menjünk együtt a Kőbányai úti ügyvédi irodába, ahol apám még életében aláírta a végrendeletet, és véglegesítsük a cégátruházást.
November tizenegyedikén, egy péntek délelőtt, az ügyvéd, Dr. Farkas Judit előtt aláírtuk a papírokat. A cég teljes tulajdonjoga átment rám: a szerviz, a telek, a Fém-Ker Kft.-vel szembeni tartozás rendezése, minden. Anyám ott ült mellettem, és amikor a tollat letette, azt mondta, hogy most már tényleg csak besegít, ha kérem.
Aznap délután befizettem a hetvenkétezer forintot Tóth úrnak, és a szerelők, Feri és a fia, Dani, kint álltak az udvaron, amikor kijöttem az irodából a mappával a kezemben. Nem ünnepeltünk. Csak visszamentem a Suzuki Swift alá, mert az az alkatrész végre megjött, és valakinek be kellett szerelnie még napnyugta előtt.
