Negyvenhárom vagyok ma, és a győri lakás konyhájában állok, kezemben a kávéscsészével, amikor megcsörren a telefon. Zsolt neve villan fel a kijelzőn — először négy éve láttam utoljára ezt a nevet a hívólistán.
Leteszem a csészét a pultra, és nézem, ahogy a kijelző villog. Aztán felveszem.
— Szia — mondja Zsolt, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára. — Tudom, hogy furcsa, hogy hívlak. De szükségem lenne valamire.
A gerbera, amit tegnap vettem a saját születésnapomra, ott áll a vázában az ablakpárkányon. Az ujjaim ökölbe szorulnak a csésze fülén.
— Miben segíthetek? — kérdezem, és a hangom simább, mint amilyennek belül érzem magam.
— A cégbírósági kivonat kellene. A régi webshopról. A könyvelőm kéri valamiért, azt mondja, valami régi tartozás miatt utána kell néznie a korábbi tulajdonosi láncnak.
Három éve, amikor Zsolt bejelentette, hogy szerinte a márkanév és a webshop az övé — mert ő fizette az első szerver-előfizetést —, hat hónapig húzódott a vita. Akkor mentem el az ügyvédhez a belvárosban, aki kikérte a cégbírósági kivonatot: a védjegyet én jegyeztettem be a saját nevemre, huszonkétezer forintért, még az induláskor. Amikor megkapta az ügyvédem levelét, hogy húzza vissza a kezét a domainről és a közösségi oldalról, vagy jön a bírósági meghagyás, Zsolt eltűnt. Kilépett minden közös fiókból, nem válaszolt semmire. Négy év csend.
— Milyen tartozás? — kérdezem.
— Hát, nem tudom pontosan. — Hallom, ahogy megköszörüli a torkát. — De ha te elküldenéd nekem azt a papírt, azzal sokat segítenél.
Kinézek az ablakon. A szemközti erkélyen a szomszéd néni éppen teregeti a paplanhuzatokat, mintha semmi sem történne a világban, miközben nálam most dől el valami.
— Zsolt, az a kivonat az én nevemre szól. Ha a könyvelődnek kell valami hivatalos irat, az adóhatóságtól vagy a cégbíróságtól kell kikérnie, nem tőlem.
— Ne csináld már ezt — mondja, és a hangja most már élesebb. — Egy papírról van szó. Nem kérek tőled semmi mást.
— De igen, kérsz — mondom, és most már nem simítom el a hangomat. — Utoljára pont ezt csináltad: azt kérted, ami nem a tiéd, csak mert kényelmesebb lett volna neked. Akkor lezártuk. Most miért nyitnád ki újra?
Csend a vonal másik végén — nem az a fajta csend, ami hallgatás, hanem az, amiben hallom a légzését, ahogy gondolkodik, mit mondjon.
— Gondoltam, talán megváltoztál — mondja végül.
— Nem változtam. Csak most már pontosan tudom, mikor kell nemet mondani.
Leteszi. Nem hallom a kattanást sem, csak a vonal elnémul.
Állok a konyhában, a telefon még mindig a kezemben, és arra gondolok, hogy tegnap délután, amikor beugrottam Edithez a Rákóczi utcai virágboltjába egy csokor gerbera miatt, épp ilyesmiről mesélt. Edit ötvennyolc éves, harminc éve árulja a virágot ugyanabban a kis üzletben, és pont akkor rakta ki a kirakatba a "Boldog névnapot" feliratú táblát, amikor beléptem. A húga, Marika, most ment át egy nehéz váláson — a féltestvére, akivel egy fedél alatt éltek gyerekkorukban, most próbálja rátenni a kezét a nagyanyjuk után maradt soproni házra, mondván, hogy neki jobban jár, mert ő "mindig is ott volt segíteni". Edit a celofánt igazgatta a virág körül, miközben mesélt, és a keze egy pillanatra megállt a szalagcsokornál, amikor azt mondta: Marika évekig halogatta, hogy elmenjen a közjegyzőhöz és a saját nevére írassa az örökrészét, mert nem akart "családi drámát csinálni belőle". Most, hogy végre megtette, a féltestvér három hónapja nem szól hozzá.
Én ott álltam a pultnál a gerberával, és azt gondoltam: legalább Marika most már megtette. Én is megtettem, három éve, amikor még nem is tudtam, mennyire hasznos lesz az a papír.
Beteszem a telefont a farmerzsebembe, kiviszem a vázát az erkélyre, ahol jobban éri a fény, és megigazítom benne a szárakat, amik egy kicsit oldalra dőltek az éjszaka alatt. A szomszéd néni még mindig a paplanhuzatokkal bajlódik, most próbálja beakasztani a csipeszt a sarkánál, ami folyton lecsúszik.
Este Zsófival ülünk le vacsorázni, gulyáslevest főzök, mert ő azt szereti a legjobban, aztán tortát sütünk, mert a boltiban egy szelet már kétezer-nyolcszáz forint, az meg egyszerűen sok egy szelet tésztáért. Amikor a levesestálat leteszem az asztalra, Zsófi megkérdezi, ki hívott délelőtt, mert hallotta a csengést a szobájából.
— Senki fontos — mondom, és a merőkanállal teli merek neki egy tányérral. — Egy régi ügy, amit már lezártam.
