Tizenkét éve dolgozom az egri pékségben. Nem az a sarki bolt, hanem az, amelyiknek a kirakata a Széchenyi utcára néz, ahol a turisták előszeretettel fotózzák a macskakövet, mi meg közben a hátsó ajtón hordjuk be a lisztet. Aznap reggel is így volt: zuhogott az eső, a férjem a fűtőolaj számláját szorongatta a zsebében, én pedig arra gondoltam, hogy ez a kibocsátás sem fogja megmenteni a hónapot. Olyan október volt, amilyet Egerben már megszoktunk: a szél nem a kabát alá bújt, hanem a csontok közé. A kirakatüveg folyamatosan párás volt a benn sütött kenyér gőzétől.
Őt onnan ismertem meg, hogy naponta kétszer jött. Reggel hét előtt öt perccel, amikor még nem volt más a boltban, csak a szállásadó néni, aki a szomszéd utcából járt át és mindig ugyanazt a fél kiló rozsot kérte. A férfi ilyenkor lehajtott fejjel várakozott, mintha bocsánatot kérne, hogy egyáltalán ott van. Estefelé is bejött, fél hét körül, amikor a lányok már takarítottak. Mindig ugyanazt vette: két zsemlét, egy kakaós csigát. És mindig ugyanúgy nézett ki: fáradt, megviselt, de olyan pontosan öltözött, mint aki reggel eldöntötte, hogy ma rendben lesz.
Én ott voltam, amikor megtalálta azt a kutyát.
A férfi elindult a szokott irányba, a garázssor felé, három sarokkal arrébb. Ott álltak a régi, leeresztett gumijú autók, az egyik garázs előtt valaki éppen olajat cserélt egy rozsdás Ladában. A betonlap alatt volt egy dög. Nem tudom, hogyan mondjam szebben: egy kutya, amiből csak a szőr maradt meg a rossz hír. Az emberek elmentek mellette. Egerben az ilyesmihez hozzászokott a szem: ha elesett, ha kóbor, ha vacog, hát az az élet. A férfi viszont megállt. Letérdelt a vizes aszfaltra, pedig aznap reggel én adtam neki a friss zsemlét, amelyiknek a papírja átázott, mielőtt a kocsijához ért volna. Két percig csak nézte azt az állatot. Aztán kinyújtotta a kezét.
Nem tudom, miért pont őt választotta az a dög. Lehet, hogy a férfi kezén érezte meg a pékség szagát. Lehet, hogy csak az első volt, aki nem rúgott bele. De a kutya odahúzta magát hozzá a hasán, mintha szabadkozott volna, hogy egyáltalán létezik. És a férfi felállt, a kutyát a karjába vette, és elindult hazafelé. A kabátja persze csupa sár lett. A kakaós csigát ott felejtette a pulton.
Másnap újra jött. A kutyát nem hozta magával. Hozta viszont a számlákat — hármat is —, és azt mondta, sajnos elfelejtette a bankkártyáját, holnap rendezi. Ez volt az első nap, amikor a barátja nélkül láttam életében.
A feleséget később ismertem meg. Ő is a pékárunkra járt. Magas, vékony, a haja mindig szorosan összefogva, a táskája rendesen a vállán, és úgy kérdezte, hogy „mennyi lesz", mintha én nem tudnám, hogy az egri Sparban olcsóbb a kenyér. Aznap délelőtt jött, amikor a férfi már hazavitte a kutyát. Két nappal később, azt hiszem.
— Elnézést — mondta, és letett a pultra egy üres, kimosott vizeszacskót, amit a férfi hagyott nálam. — A férjemmel beszélni szeretnék.
Nekem nem szokásom mások dolgába avatkozni. De aznap kevés volt a vásárló, az eső verte a kirakatot, és a fűtőolaj-számla ott volt a fiókban, mint egy rossz lelkiismeret. Szóval csak annyit mondtam:
— Ma még nem járt erre.
A nő bólintott. Aztán hirtelen megkérdezte:
— Maga látta azt a kutyát?
Én meg azt feleltem, hogy igen. És hogy szerintem a férje nem hagyja az utcán.
A nő arca nem változott. De a keze erősebben szorította a táskáját, és ez elég is volt. Nem kérdezett többet. Elment.
Aztán hetekig nem jött. A férfi viszont igen. Reggel hétkor, pontosan, mint azelőtt. És mindig mesélt valamit. Nem nekem — magának. Én csak hallgattam, miközben a zsemléjét csomagoltam.
— Nem eszik, csak ha kimegyek a konyhából — mondta egyszer. — Fél az edényektől. Fél, ha felemelem a karom.
Aztán később:
— Voltunk az állatorvosnál. Féreg, bolha, tüdőférgesség gyanúja. Az éjszakát a kádban töltöttem, mert a folyosóról nem mert bejönni.
Később:
— Kölcsönkértem anyámtól pénzt a tápra. Holnap megyek plusz műszakba.
És minden ilyen mondat után ugyanazt a kakaós csigát kérte. Mintha ez a kis csomag lenne az egyetlen állandó az életében.
Én pedig láttam, ahogy fogy a férfi. Nem a teste — az arca. A szeme alatt a bőr elvékonyodott, a keze mindig egy kicsit reszketett, ahogy a kártyáját a terminálhoz érintette. De közben valami más is megjelent rajta. Amikor a kutyájáról beszélt, a hangja egyszer csak könnyebb lett. Mintha valaki belül egy kicsit meggyújtotta volna a villanyt.
Egyik reggel a kutyát is elhozta. A pórázon. A bolt előtt állt meg, az esőben, a kirakat üvegén át néztem ki rá. A kutya közben kinőtte magát: a bordái már nem látszottak, a szőre rozsdabarna volt, sűrű, mint egy rókáé. Az egyik füle felállt, a másik meg úgy lógott, mintha egy másik kutyától örökölte volna. A férfi lehajolt hozzá, és valamit a fülébe mondott. A kutya erre a farkát megcsóválta.
Ekkor vettem észre a nőt a túloldalon. A feleséget. A fekete köpenyben, a táskájával, az esernyőjével. Ő is nézte őket. Nem ment oda. Nem szólt. Csak állt, mint aki egy idegen város térképét bámulja, és nem találja rajta a saját házát. Aztán elfordult, és elindult a Dobó tér felé. A cipője hangja beleveszett az esőbe.
Én akkor mentem ki. Nem azért, hogy bármit mondjak — csak éppen szemét kellett vinni. A férfi meglátott, biccentett, és odébb húzta a kutyát, hogy ne ázzon tovább. A kutya eközben leült a járdára, és felnézett rá. Pontosan úgy, ahogy az emberek szoktak egymásra nézni a vasútállomáson, amikor már mindegyikük eldöntötte, melyik irányba indul.
Aztán a férfi benyúlt a zsebébe, elővett egy papírt, és odatartotta nekem.
— Ezt ma hozták. A válási papírok másolata. — A hangja nem volt keserű. Csak tárgyszerű. — Azt írja, „hűtlen, mert a felesége helyett egy kóbor ebet választott".
Én csak néztem rá. Az eső ott kopogott a szendvicsreklám ponyváján.
— Maguknál maradt? — kérdeztem, bár hirtelenjében nem tudtam, mit is kérdezek.
— A kutya? Igen. Ő maradt. — A férfi megsimogatta a fejét. — Én meg nála.
Aztán fizetett, szokás szerint a kakaós csigát is, és elment. A kutya mellette lépdelt, és amikor a sarkon befordultak, a férfi észre sem vette, hogy a cipője csupa sár.
Azóta havonta találkozunk. A kutya most már ül a pult előtt, és pontosan tudja, hogy a zsemle kibontva jár neki. A férfi minden alkalommal ugyanazt mondja:
— Csak egy kicsit. Ne egészben, mert az állatorvos szerint fogyókúráznia kéne.
És minden alkalommal letöri a zsemle sarkát, és a kutyának adja. Aztán a maradékot a zsebébe teszi. Mert később is kell majd valami, amit oda lehet adni.
A nőt nem láttam többé. Azt mondják, elköltözött Gyöngyösre, egy év múlva újra férjhez ment. A férfi nem beszél róla. Egyszer azt kérdeztem tőle, hogy megérte-e. Nem a kutyára gondoltam. Ő is tudta. De csak annyit mondott:
— Kérdezze meg tőle, amikor magának is lesz egy ilyen napja.
Azóta minden reggel, amikor kinyitom a boltot, kinézek az üvegen át. Néha látom őket a sarkon. A férfit, aki a vállára vette a kutyát, mert az öreg lábak már nem bírják a nedves aszfaltot. Ilyenkor a kutya a nyakába bújik, és egy kicsit mintha szólna is hozzá. Én nem hallom, mit. De a férfi ilyenkor megáll, visszanéz, és int. Mintha éppen azt mondaná: én ezt már egyszer választottam. És azóta is minden nap újraválasztom.
A minap a feleségem este azt kérdezte, miért keserű a kenyér héja. Azt feleltem, mert nem mostam ki a formát. Pedig a kezem aznap reggel sokáig a lisztben állt, és én láttam a férfi arcát a kirakatüvegen, amikor a kutya felüvöltött az utcán — nem fájdalmában, hanem örömében, mert meglátta őt a boltból kilépni.
A lisztes zsákot aznap este húztam el az ajtó elé. A tetejére egy szelet kenyér maradt. Nem tudom, miért tettem oda. Talán, hogy ha az a kutya arra jár, ne menjen tovább éhesen.
Azóta is ott van az a zsák a sarokban. És néha, amikor záráskor leoltom a lámpát, egy pillanatra megállok, és hallgatom, ahogy az eső veri a kirakatot. Mintha valaki kint a sötétben leült volna egy betonlap alá, és várna.
