A SZMSZ-t a nyugdíjazásom napján lapátra tettem, és két órával később már a balatonfüredi ingatlanközvetítő irodájában ültem. Harminchat év általános iskolai tanítás után végre megvehettem azt a kis présházat a szőlőhegy oldalán, amire tíz éve gyűjtöttem minden fillért. A volt férjem, Károly, mindig röhögött rajtam: „Te aztán sosem leszel Balaton-tulajdonos, Erzsi, tanítónői fizetésből legfeljebb egy felfújható gumimatracra telik.” De most az enyém volt a repedezett terasz, a vadszőlővel befutott tornác és a tóra nyíló, szűk panoráma. Péntek délután háromkor vehettem át a kulcsokat. Két órával később kaptam Vivien üzenetét.
Vivien a menyem. Gábor fiam felesége, akit három éve vett el, de azóta egyszer sem járt nálunk a családi ebéden kívül. Az üzenetben nem kérdezett, nem gratulált. Utasított.
„Készítsd elő a házat, takaríts ki, és pakolj el mindent, mert huszonkét ember érkezik. Mi már úton vagyunk.”
A tenyeremben még meleg volt a sárgaréz kulcs. Lenéztem a sértetlen költöződobozokra, a fal mellett sorakozó bontatlan szatyrokra, és levegőt vettem.
„Természetesen” – írtam vissza.
Vivien ezután felhívott. Beleegyezésemet tudomásul sem véve sorolta: Gábor megnyerte a Solaris vállalat közbeszerzési pályázatát, hatalmas üzlet, a cég vezetői, a Solaris igazgatótanácsa, az ő szülei és a húga, meg néhány barát jön. Huszonkét ember. A présházban két szoba van, az egyikben még a festék szaga terjengett. Vivien szerint a vendégek elférnek felfújható matracokon, ne legyek már ilyen kicsinyes. Aztán jött a szokásos penge: „Ugye nem akarod tönkretenni Gábor karrierjét?” Pontosan értettem a mechanikát – a bűntudat, amit kötelességnek álcáznak. Számtalanszor bedőltem neki. Most azonban a markomban szorongatott kulcsra néztem.
„Minden készen lesz, Vivien” – mondtam nyugodtan, és letettem.
Este hétkor felhívtam Gáfránt. Megkönnyebbült, hogy tudok a buliról, de amikor rákérdeztem, mikor döntötték el, hogy meghívnak huszonkét embert az én házamba, elakadt a szava. „Nagyon spontán volt, anya. Vivien szerint ez jó hatással lesz a cégre.” Aztán csöndesen hozzátette: „Ha ez túl nagy teher…” Nem hagytam, hogy befejezze: „Semmiség, fiam. Majd én elintézek mindent.”
A tanítónői múlt megtanított egyvalamire: az információ soha nem haszontalan. Csak tudni kell, hol keresse az ember.
Reggelre pontosan tudtam, kik érkeznek. A Solaris vezérigazgatója, Mészáros Tamás és felesége kifejezetten értékelték a diszkréciót és a kifogástalan vendéglátást. Vivien szülei, a Hajdú házaspár, luxusbútor-üzletláncot vittek, és betegesen ügyeltek a hírnevükre. A húga, Barbara, válságkommunikációs tanácsadó volt – ügyfelei közé tartozott több politikus is, botrányos leleplezések után. Mindenki fontosnak hitt valamit. A legszebb az egészben az volt, hogy Vivien több vendégnek azt írta: a ház az övék és Gáboré. A Facebook-oldalán találtam egy fotót az ingatlanközvetítő hirdetéséből, alatta a szöveggel: „Ma avatjuk a legújabb balatoni beruházásunkat.” Mentés, képernyőkép.
Azután a barátnőm, Jutka – aki a faluban lakik – továbbított egy e-mailt. Helyi rendezvényszervező küldte Viviennek visszaigazolásként: luxus catering, virágdekoráció, parkolófiúk – mindent az én nevemre rendeltek. A számla összege közel háromszázezer forint volt. Éjfélig kimásoltam a számlákat, a vendéglistát és a bejegyzést, majd hét telefont bonyolítottam le.
Másnap kora reggel elmentem a helyi piacra. Cili, a zöldséges már várt a huszonkét papírzacskóval. Mindegyikben egy szendvics, fél liter víz és egy kézzel írt útbaigazítás a szabadstrand felé. Pezsgő nem volt, cateringtálca sem. Tízre zárcsere történt. Tizenegyre Jutka megérkezett két kempingszékkel, egy aktatáskányi kinyomtatott bizonyítékkal és egy fél üveg házi barackpálinkával, amit a terasz sarkába készített.
Háromnegyed tizenkettőkor három fekete terepjáró fordult be a földútra.
Vivien pattant ki elsőként, fehér vászonnadrágban, túlméretezett napszemüvegben, és úgy mutogatott a ház felé, mintha az övé lenne. Aztán meglátta a zárt ajtót. Az arca megfagyott.
Én a teraszon ültem, mellettem a huszonkét papírzacskó sorban. Mögöttem a borostyánnal befutott fal, a kezemben egy mappa.
„Erzsi!” – sziszegte Vivien, és oldalra sandított a Mészáros házaspárra. „Azonnal nyisd ki a házat!”
Nem mozdultam. Felemeltem a kinyomtatott Facebook-bejegyzést.
Mészáros Tamás közelebb lépett, és elolvasta. A homlokán lévő ráncok elmélyültek. Vivien fehérre vált. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, egy kék kisteherautó zötyögött a kocsifelhajtóra. A volánnál a cateringcég ügyvezetője, Pálfi Zsuzsa ült, aki kiszállt, kezében a szerződéssel. Hangosan, hogy mindenki hallja, odaszólt nekem: „Erzsi néni, itt van a megrendelés. Ahogy telefonon beszéltük: ezeket a számlákat a maga nevére írták alá, de a megrendelő e-mail-címe Vivien Hajdú. Szeretné, ha most felolvasnám a tételeket?”
Zavart moraj futott végig a vendégek között. Gábor elsápadt, és Vivienhez lépett: „Te … ezt te rendelted anya nevében?” Vivien szólni sem tudott. Az anyja, Hajdú Ágnes, dermedten nézte a papírzacskókat, aztán rám villant a tekintete. „Ez a nő meg akart alázni minket” – kezdte, de Mészáros Tamás csendesen közbevágott: „Inkább induljunk. Köszönjük a … szendvicseket.”
A kis csapat zavartan oszlott szét a kocsikhoz. A parkolófiúk nem jöttek, így a sofőrök tolatgattak. Barbara, a húg, utoljára odasúgta Viviennek: „Ezt nem fogod megúszni, a cégemnek is kellemetlen, hogy az én ismerőseim is itt voltak.” Vivien keze ökölbe szorult, de szó nélkül beszállt a kocsijába.
Gábor maradt utoljára. Feljött a terasz lépcsőjén, és lehajtotta a fejét. „Anya, sajnálom. Nem tudtam…”
A fejemet ingattam: „De tudtad. Csak kényelmesebb volt nem kérdezni.”
Átnyújtottam neki a huszonkettedik szendvicset. „Ezt neked csomagoltam. Menj, és gondold végig, Gábor.”
Elvette, bólintott egyet, és lassan elindult.
A por szállt a földúton, aztán csönd lett. Jutka töltött a pálinkából, és szó nélkül odébb húzta a székét, hogy a nap ekkor már pont a szőlőtőkék mögé bukott, vörösre festve a présház falát. Lejjebb, a nádason túl, a tó tükre csillant a szélcsendben.
Becsuktam a mappát, és beletúrtam a hajamba, amit a nyári melegben kontyba tűztem. A kulcs még mindig a tenyeremben lapult, és először aznap éreztem, hogy itthon vagyok.
