A Gresham-palota bálterme úszott az aranyló fényben. A hatalmas kristálycsillárok alatt Budapest krémje hullámzott – férfiak méregdrága szmokingban, nők selyemben és gyémántporban. A jótékonysági estélyt a város tíz leggazdagabb családja rendezte, de a hangulatot egyetlen név uralta: Emese Horváth. Ő volt az, akiért a fotósok valójában jöttek.
Emese a terem közepén állt, mintha trónuson ülne, pedig csak egy kerek asztal mellett pezsgőzött. Nyakán tojásnyi rubin fityegett, ujjain zafírok és smaragdok villogtak. De a legfeltűnőbb a tekintete volt – az a hideg, mindent birtokló fény, ami azt üzente: ti csak statiszták vagytok az én vacsorámon. Mellette a férje, Zoltán, egy kopaszodó ingatlanmágnás, szinte láthatatlan volt. Emese nevetett valamin, ami valószínűleg senki mást nem szórakoztatott volna, és közben lekezelően odapöccintett az ujjával az egyik pincérnőnek.
A pincérnő Anna volt. Huszonnyolc éves, haját szigorú kontyba fogta, arca semmitmondó, mint egy apáca. A fehér blúza és a fekete szoknya éppoly jelentéktelenné tette, mint a többi felszolgálót. De a mozdulatai túl pontosak voltak, és a szeme túl sokat jegyzett meg. Emese ezt nem látta. Számára Anna csak egy volt a „szolgák” közül, akik a kanapé alatt lapuló porcicákhoz hasonlóan léteznek.
– Te, picinyem – szólt oda Emese affektált hangon, és az öléből felkapott egy vörösborba mártott damaszt szalvétát, amit percekkel korábban maga ejtett le, és lábbal még beljebb rúgott az asztal alá. – Dobd ki. Vagy tartsd meg emlékbe, úgyis többet ér, mint a havi fizetésed.
A szalvéta nedves volt, átitatva alkohollal és zsíros szószmaradékkal. Emese nem nyújtotta – odahajította Anna arcára, mint akárki egy undok kutyának odaveti a maradékot. A mozdulat gyors és pontos volt, gyakorlott kegyetlenség. A közeli asztaltársaság hölgytagjai összenéztek, ketten mosolyogtak, de a feszültségtől üvegesedett a levegő.
Anna keze felröppent. A szalvéta félúton megtorpant – a nő elkapta. A terem zaja nem halkult el, de a közelben állók dermedten figyeltek. Anna arcizma sem rándult. Lassan, nagyon lassan összehajtogatta a piszkos anyagot, és letette a tálcájára. Emese szeme résnyire szűkült. Ez nem az a reakció volt, amit várt. Ő alázatot akart, vagy dühöt – bármit, amit élvezhet.
– Te buta liba, nem hallottad? Azt mondtam, dobd ki. Azonnal! – Emese felpattant, és egy lépéssel Anna elé vágódott. A magassarkúja élesen koppant a parkettán. Felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni a nőt, vagy legalább az arcába csapni a pezsgőspohara tartalmát.
Anna ezúttal gyorsabb volt. A jobb keze lecsapott az asztal szélén pihenő nehéz ezüst tálcára – arra, amin az előételt szolgálta fel, és ami most üresen csillogott. Egyetlen forulattal a tálca lapjával Emese bokája felé suhintott. A nő lába kicsúszott alóla, mintha jégre lépett volna. Emese a hátára zuhant, karjai széttárva, a rubin nyaklánca az álláig csúszott. A terem elhallgatott. A zongora is abbamaradt. Csak a csillárok rezzenéstelen fénye őrködött.
Anna megkerülte az asztalt, és a földön fekvő asszony fölé magasodott. Mozdulatai nem voltak sem sietősek, sem ijedtek. Inkább olyan volt, mint egy ragadozó, amelyik végre leleplezi magát. Bal kezével lassan, szinte ünnepélyesen lehúzta a jobbjáról a fekete bársonykesztyűt.
A mutatóujján egy gyűrű virított, amitől minden jelenlévőnek elakadt a lélegzete. Egy tojásdad, mélyrózsaszín briliáns – akkora, mint egy mogyoró, színe mint a szeder és a gránátalma leve keveréke. A kő belső tüze még a csillárokét is felülmúlta. A Rózsaszín Gyémánt. Húsz éve tűnt el a bécsi Kunsthistorisches Múzeumból, és vele együtt az őrzéséért felelős éjjeliőr is.
– Nézz fel rám, Emese – Anna hangja most egészen más volt. Nem a pincérnők alázkodó suttogása. Ez egy vadász hangja volt, aki elengedte a nyilat.
Emese feltápászkodott, könyéken támaszkodva, arca sápadt lett a tökéletes alapozó alatt is. Megpróbálta megvetően mérni a nőt, de a szeme önkéntelenül rátapadt a gyűrűre.
– Honnan… honnan vetted ezt? Te kis senki! – nyögte ki, de a hangja megcsuklott.
– Húsz éve. A Múzeum. Az a bizonyos éjszaka – mondta Anna, és minden szava úgy ütött, mint egy ítélet. – A részeg biztonsági őr, akit te és a társad lefizettetek. Csak az nem volt benne a forgatókönyvetekben, hogy az az őr másnap felakasztotta magát a szégyentől. Az özvegye pedig az egész hátralévő életét arra tette fel, hogy kiderítse, ki tette tönkre a férjét.
Emese szeme tágra nyílt. Zoltán, a férje, előrelépett, de Anna egyetlen pillantással megfagyasztotta.
– Az az özvegy az anyám volt, Emese. A nevem nem Anna Tóth. A nevem Júlia Pásztor – folytatta a nő, és most lehúzta a másik kesztyűt is. A csuklóján apró, fekete tetoválás látszott: egy stilizált rózsa.
A tömeg morajlani kezdett. Valaki a biztonsági szolgálatot hívta, de az ajtókban hirtelen egyenruhás rendőrök tűntek fel – ők nem a hívást követően érkeztek, hanem Anna előre megbeszélt jelére vártak. A terem másik végéből egy szmokingos férfi lépett elő, kezében jelvénnyel: Török András hadnagy, a Műkincsvédelmi Osztálytól.
– Emese Horváth – a hadnagy hangja szinte unottan csengett –, önt letartóztatjuk a bécsi múzeumból eltulajdonított Rózsaszín Gyémánt ellopásában való bűnrészességért, valamint a biztonsági őr halálához vezető zsarolásért és bűnpártolásért. Ügyvédet később hívhat.
Emese nem sírt, nem kért bocsánatot. Csak ült a padlón, és a rubin nyakláncot markolászta, mintha attól félne, hogy azt is elveszik tőle. Zoltán olyan arckifejezéssel hátrált, mint aki most látja először a feleségét.
Anna – vagyis Júlia – elfordult. Az asztalhoz lépett, ahol előzőleg kiszolgálta a társaságot, és a kezében tartott gyűrűt óvatosan egy bársonnyal bélelt kis fémdobozba csúsztatta, amit a tálcája alól varázsolt elő. Odaadta a hadnagynak.
– Ezt az igazi tulajdonosa visszakapja – mondta, és egy utolsó pillantást vetett a teremre. A szmokingos férfiak és a selyemruhás nők most mind egyformán riadtnak tűntek, mintha a saját mocskos kis titkaik kerülhetnének sorra.
Lefelé menet a lépcsőn, a Gresham-palota forgóajtaja előtt Júlia megállt. Felszívott egy mély levegőt a hűvös Duna-parti szélből. A Lánchíd fényei remegtek a vízen. Többé nem pincérnő volt, nem is magándetektív – hanem egy lánya, aki befejezte az anyja legnehezebb ügyét.
Mögötte a palota ajtaja becsapódott. Odabent az élet visszatért a régi kerékvágásba – már ami a pezsgőspoharak csilingelését illeti –, de egyvalami örökre megváltozott. Az a vörös szalvéta ott maradt az asztal alatt, és senki, de senki nem merte felemelni.
