Az a nap is pont olyan reménytelenül indult, mint az ötvenharmadik előtte. Gábor a kórház rideg folyosóján várta a lányát, miközben az esőcseppek végigcsíkozták a pszichiátria ablaküvegét. Lili, a tizenkét éves kislánya fél éve szenvedett egy súlyos autóbaleset utáni pánikbetegségtől. Nem aludt, nem beszélt a barátaival, és ha csak egy autóduda felharsant a távolban, összerezzent és zokogni kezdett. Az orvosok azt mondták, idő kell. Rengeteg idő.
Aznap Gábor a rendelés után úgy döntött, sétálnak egyet a Margit-szigeten, hátha a friss levegő megnyugtatja Lilit. A behavazott ösvényeken botorkáltak, amikor a sziget északi csücskénél, egy hatalmas tölgyfa alatt egy apró, tüskés gombócra lettek figyelmesek. Egy sündisznó volt, a jobb mellső mancsát furán húzta maga után, és véres csík húzódott mögötte a latyakos, októberi hóban.
Körülötte néhány járókelő állt. Az egyikük a telefonjával videózott, egy másik egy bottal próbálta arrébb tuszkolni az állatot, mire az összegömbölyödött és szánalmasan horkantott.
– Segíteni kéne neki – szólalt meg Lili, és Gábornak a szíve is kihagyott egy ütemet. A baleset óta a lánya apatikus volt, alig mutatott érdeklődést bármi iránt. Most pedig a tekintete éles volt, a hangja szilárd.
– Megpróbáljuk – bólintott Gábor, és levette a sálát. Óvatosan a tüskés kis test alá nyúlva felkapta az állatot.
Az állatorvosi rendelőben, a hetedik kerület egyik hátsó udvarában egy fáradt szemű férfi vizsgálta meg a leletet.
– A mellső lába repedt, nem törés. Valószínűleg elütötte egy bicikli, vagy rálépett valaki a sötétben. Kap rá sínpólyát. Két-három hét, amíg összeforr. Tudja tartani addig?
Gábor Lili felé fordult. A lány az állatklinika műanyag székén ülve, kabátba bugyolálva nézte a sünit.
– Nálunk lakhat addig – mondta ki Gábor. – Van egy nagy kamránk. Úgy se használjuk.
Otthon, a zuglói családi házban a nagymama, Zsófia, aki velük lakott, csak a fejét csóválta.
– Ez aztán a vendég. Mit fogtok neki adni enni? Macskakaját? Ez egy vadállat, fiam.
Sünöskét, ahogy Lili elnevezte, egy dobozba tették, füvet és újságpapírt tettek alá. Gábor olvasott utána, hogy a sünök ragadozók, így vettek neki konzerv macskaeledelt, és Lili kapott egy fecskendőt, hogy vizet tudjon neki adni. A kislány az első két napban csak a kamra ajtajában ült a kockás kövön, és nézte, ahogy a kis gombóc az orrát dugdossa a papír alól. Lili nem nyúlt hozzá, csak figyelte, és miközben a tüskéi közt matató bolhákat számolta, először a baleset óta nem hallotta az utca zaját.
A második hét végén Gábor hajnali háromkor ébredt. Halk kaparászás szűrődött át a konyha felől. Azt hitte, egér van, ezért óvatosan, baseballütővel a kezében kiment. A konyha hideg, járólapos padlóján Sünöske ült, és az egyik tálkával tologatta a vízestálat, mert a sínpólya beleragadt a fülkébe. Lili a küszöbön állt, és nézte.
– Annyira buta – suttogta a lány, és az arcán egy halvány mosoly futott át.
Reggel felhívták az orvost, aki azt mondta, hozzák be ellenőrzésre. Megvizsgálta, és elégedetten bólintott: a repedés szépen gyógyul, három nap múlva levehetik a sínt. Amikor letelt a három nap, Sünöske mancsa tényleg megerősödött, és a kis állat egyre kíváncsibban szaglászott a kamrában. Eljött a búcsú ideje, ahogy Gábor gondolta.
– Ha készen van, el kell engednünk – mondta. – Kiengedjük a kertben, hátha itt marad, és nem megy vissza a szigetre.
Lili egy szem diót ejtett a dobozba, és lehajtotta a fejét. A kert végében Gábor kinyitotta a dobozt. Sünöske azonnal kisétált, a fák felé indult, aztán megtorpant. Visszanézett a lányra, ahogy a havas fűben állt, kezében a kiürült dobozzal, és egy hang nélkül eltűnt a bokrok között.
Aznap este Lili láza felszökött, pszichoszomatikus alapon, mondta később az orvos. A pánikrohamok visszatértek. Gábor tehetetlen dühvel nézte, ahogy a lánya egész éjjel a fal felé fordulva fekszik a takaró alatt, és a keze ökölbe szorul. Zsófia nagymama csendben tett egy csésze kamillateát az éjjeliszekrényre, a gyertya pislákoló fényénél.
Eltelt egy hét. Gábor a veranda ajtaját mosta le a portól, amikor kopogást hallott a bejárati ajtó üvegéről. A ház előtt állt egy suhanc, a szomszéd kamasz fia.
– Gábor bácsi! A postaládájukból kiesett valami. De nem levél volt.
Gábor kinyitotta a kovácsoltvas postaládát. A levelek között összehúzva, szuszogva, ott aludt Sünöske. A hasa alatt egy széttépett, komposztálható zsebkendő és egy csillogó valami. Gábor odahívta Lilit. A lány mezítláb szaladt ki a hideg kövön.
– Sünöske! – és a hangja úgy csengett, mint régen. A sündisznó kinyitotta a szemét, és jóízűen ásított, mire egy apró, fényes, smaragddal berakott ezüst fülbevaló gurult ki a zsebkendőből a Lili tenyerébe.
– Ez a nagymamáé! – kiáltott fel a lány. Zsófia három éve elveszítette a kedvenc fülbevalóját a kertben, amikor a fagyalbokrot metszették. Az egész család kereste, de soha nem lett meg. A tüskés kis állat nyilván a kertben ásta ki a homokos földből, mielőtt eltűnt, és most, napokkal később, hálából visszahozta.
Sünöske attól fogva a kert lakója lett. A veranda alatt bújt meg, és Lili minden reggel kitette a macskaeledeles tálat az ajtó elé. A sün nem félénken, hanem magabiztosan totyogott elő, evett, aztán eltűnt. Néha eltűnt napokra, de mindig visszajött, ha cudar idő volt. Lili pedig először a baleset óta kezdett el önként segíteni a nagyanyjának a kertészkedésben, csakhogy a sün közelében lehessen. A lány kiült a verandára egy pokróccal és egy könyvvel, olvasott, és közben a keze a sün tüskéit simogatta, mígnem az ujjai már nem remegtek.
Aztán egy novemberi hajnalon Gábor arra ébredt, hogy a sün nyikorgó, követelődző hangot hallat. Kivergődött a konyhába. Sünöske az üvegajtónál állt, és nem egyedül. Mellette egy kisebb, tépett fülű sün toporgott, akinek a hátsó lábán seb volt. Valószínűleg róka karmolhatta meg. Lili a pizsamájában, mezítláb állt meg a konyhakövön.
– Ez a nőstény sün is megsérült. Segítenünk kell neki – mondta, és a hangja nem kért, hanem utasított. Gábor felnyalábolta a második, gyengéden sziszegő állatot is, és elvitte a közeli zuglói állatkórházba. A lányával, aki végig a dobozt fogta az ölében.
Ez a kényszerű gondoskodás valami ősi gátat szakított át a gyerekben. Az aggodalom, hogy a párja meggyógyul-e, teljesen feledtette vele a saját félelmeit. A kórházi váróban ott ült két órát, és az orvosnak, egy fiatal nőnek, aprólékosan elmagyarázta, mit ennének otthon, és hogy hol van a legmelegebb a kamra. Gábor ekkor látta, hogy a lánya visszajött. Nem volt többé rémült áldozat, hanem valaki, aki megment.
A négy sündisznó – mert Sünöske párja hozott két elárvult kölyköt is – a kert legrejtettebb zugában teleltek át. Lili szénát és szalmát hordott a veranda alá, követelte, hogy a kazánház ajtaját hagyja résnyire nyitva Gábor. Tavaszra a lány kipirult arccal szaladt le a délutáni napon. A pánikrohamok elmúltak, és bár a hangos robajoktól még egy pillanatra megfeszült a teste, a zokogás helyett egy egész süncsalád totyogását hallgatta hajnalonta.
Egy évvel azután, hogy megtalálták Sünöskét, Gábor és Lili a verandáról nézték, ahogy a négy felnőtt sün aknamezőként járja a kert gyepét, az éjszakai csillagok alatt.
– Ez egy dilis állat, egy félvagyonba került nekünk konzervben, de nem bánom – mondta Gábor, és forró teát szorongatott a tenyerében.
Lili felnevetett, és a fejét az apja vállára hajtotta. Aztán lehajolt, és egy cseresznyét gurított a füvön ülő legöregebb sündisznó felé.
Sünöske nem mozdult, csak szimatolt. A fényes cseresznye ott piroslott a tüskéi mellett a fűben, mint egy elejtett smaragd fülbevaló.
