Eső szemerkélt aznap este, a 7-es főút zalaegerszegi körforgalmának aszfaltja csillogott a lámpák fényében. Lutz Enikő fáradtan dörzsölte meg a szemét, a kesztyűtartóban lapuló pályázati dokumentáció sarka kilátszott egy mappa szélén. Három napja alig aludt, a csütörtöki tender határideje ott lüktetett a halántékában. Éppen a régi Skodáját terelgette hazafelé, amikor a kék villogó felgyulladt mögötte.
Enikő lehúzódott, letekerte az ablakot. Az eső apró cseppekben verte be a kárpitot.
A rendőr megállt az ajtó mellett, kezében elemlámpa. Gál József törzsőrmester – később tudta meg a nevét – úgy negyvenöt körüli, testes férfi volt, a mellénye feszült a hasán. Már az első pillanatban látszott rajta, hogy rossz napja van. Vagy hogy direkt keres valakit.
– Jó estét. Nyomta neki, mi? – kérdezte, de nem várt válaszra. A lámpa fénye végigsöpört az anyósülésen, a mappán, a visszapillantón lógó apró, fából faragott baglyon.
– Hatvannal jöttem – felelte Enikő nyugodtan. – Ott a tábla a kanyar előtt.
– A műszer hetvenet mutatott. Jogsi, forgalmi.
Enikő átadta az iratokat. A férfi hosszan forgatta a jogosítványt, szinte kereste rajta a hibát, a körmét végighúzta a laminálás szélén. Aztán felvihogott.
– Hát, asszonyom, ezt most elbúcsúztathatja. Felvált a fénykép alatt a fólia. Érvénytelen. Ezzel maga nem ül volán mögé.
– A kormányablakban azt mondták, ez még használható, tavaly ilyen széria jött ki…
– Akkor menjen a kormányablakba. Itt most én vagyok.
Azzal a rendőr két kézzel megfogta a plasztikkártyát, és egyetlen határozott mozdulattal kettétörte. A recsegés élesen hasított az eső kopogásába. Az egyik fele az aszfaltra hullott, a másik a férfi tenyerében maradt, aztán azt is ledobta a földre, mintha egy cigarettacsikket pöckölne el.
– Baleset – vonta meg a vállát. – Most tessék bizonyítani, hogy nem maga törte el. Jó szopást a biztosítóval.
Elmosolyodott. A lámpa fénye végigfutott a kezén, ahogy a törött darabok után nyúlt volna, de meggondolta magát, és a cipője orrával arrébb pöccintette az egyiket. A szája szélén ott ült az a fajta nyugodt, fölényes vigyor, amitől a másik gyomra görcsbe rándul.
A társa, egy fiatalabb rendőr a járőrautó mellett állt, és papírokat rendezett. Látta a jelenetet, de csak megmerevedett, a szája félig nyitva maradt. Aztán lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha a töltőtollával lenne dolga.
Enikő mély levegőt vett. Aztán lenyúlt a kesztyűtartóba. Nem a mappáért. Egy másik, bordó műanyag tokba bújtatott igazolványért nyúlt.
Lassan, szinte unottan nyitotta ki, és nyújtotta át a rendőrnek.
Gál automatikusan átvette. Rávilágított a lámpával. Aztán a vigyor lefagyott az arcáról.
A dokumentumon a Zala Megyei Kormányhivatal belső ellenőrzési osztályának címere volt. Lutz Enikő – olvasta a név alatti sort – hivatali ellenőr, vizsgálati jogkörrel. Alatta egy másik sor: megbízás a rendőrkapitányságok közúti intézkedéseinek felülvizsgálatára irányuló célvizsgálatban való részvételre.
– Maga… – a hangja megcsuklott, a lámpa feje lejjebb billent. – Mi a fenének nem mondta rögtön?
– Mert nem azért vagyok itt – felelte Enikő. Az esőcseppek végigfolytak az arcán, de meg sem törölte. – A testkamerája be van kapcsolva, uram. A piros lámpa világít. És a telefonom is rögzítette, ami itt elhangzott.
Felemelte a mobilját. A képernyőn egy hangfájl rögzítése villogott, a stopper másodpercei némán peregtek. Gál József keze önkéntelenül a mellényéhez kapott, az ujja a kis fekete doboz felé rándult, mintha le akarná tépni.
– Ne nyúljon hozzá – szólt közbe Enikő, és a hangja most először volt kemény, tárgyilagos, mint egy jegyzőkönyv. – Ön tudja a legjobban, hogy a menet közbeni kikapcsolás is naplózódik.
Gál visszakapta a kezét, mintha megégette volna. A másik rendőr, Mészáros Tamás, most már közelebb lépett, a nyelve a szájpadlásához tapadt.
– Tamás, te láttad – fordult hozzá Gál. – Mondd meg, hogy szabálytalan volt, hogy a jogosítvány érvénytelen…
Mészáros a cipője orrát nézte, ahol a törött műanyag feküdt. Megköszörülte a torkát, de nem jött ki hang.
Enikő tárcsázott. A telefon kihangosítva sípolt.
– Itt Lutz Enikő, a kormányhivatal ellenőre. A 7-es főút zalaegerszegi körforgalmánál vagyok. Rendőri intézkedés során jogsértés történt, van hanganyag és testkamerás rögzítés is, ami a szolgálati utasítás szerint megőrzendő. Kérem a kapitányság ügyeletesét és a parancsnokot.
Negyven perc múlva egy Skoda Superb és egy fehér rendőrautó állt meg a körforgalom szélén. A kapitányság vezetője, Baranyi alezredes maga szállt ki. Az arca olyan volt, mint aki aznap este mindenre számított, csak erre nem.
Gál azonnal elébe lépett, a szolgálati mellénye alatt a hasa megfeszült.
– Alezredes úr, ez a nő provokált! Tudta, hogy ki ő, és hagyta, hogy eljárjak. A jogosítványa érvénytelen volt, a laminálás felvált, én csak a szabályzat szerint jártam el. A törés véletlen volt, és most itt fenyeget, hogy tönkretesz…
Baranyi alezredes levette a sapkáját, és a kezében gyűrögette a karimáját. Ránézett Gálra, aztán az Enikő kezében lévő bordó igazolványra, végül a földön heverő két fél műanyag lapocskára. Csend lett, csak az eső kopogott a kocsi tetején.
– Mészáros – szólalt meg végül, és a hangja fáradt volt, nem dühös. – Mit látott?
Mészáros Tamás szája kinyílt, becsukódott. A nyakán egy ér kidagadt.
– Én… a papírokat rendeztem, alezredes úr. A törést hallottam, de a beszélgetést nem követtem végig.
Az alezredes sóhajtott egy rövidet, mint aki tudja, hogy ez az este hosszú lesz.
– Gál, adja át a fegyvert, az igazolványt és a testkamerát. Most. Nem vitatkozunk.
– De alezredes…
– Azonnal! – emelte meg a hangját Baranyi, aztán visszafogta. – Holnap nyolckor a személyzetin jelentkezik. Az esetet hivatalból kivizsgáljuk, és addig szolgálatból felfüggesztem.
Gál József keze remegett, ahogy a szolgálati övet lecsatolta, a fegyvert a motorháztetőre tette, a testkamerát pedig a parancsnok tenyerébe ejtette. A tekintete Enikőre villant, de a nő nem nézett vissza rá.
Enikő leguggolt a nedves aszfaltra, és felszedte a két fél jogosítványt. A nadrágja térde átnedvesedett, de nem törődött vele. Egy tiszta borítékba csúsztatta őket, amit a táskájából vett elő, és leragasztotta. Aztán felegyenesedett, és biccentett Mészáros felé, aki még mindig sápadtan állt, mintha gyökeret vert volna a lába.
A fegyelmi három hét múlva lezárult. A hanganyag, a tanúvallomások és a testkamera – amelyet az alezredes aznap éjjel zárt láncban kikért a rendszerből – egyértelműen bizonyították, hogy Gál József súlyosan megsértette a szolgálati szabályzatot, hivatalos okmányt semmisített meg, és indokolatlan nyomást gyakorolt egy állampolgárra. Elbocsátották, fegyelmivel, kitiltással.
Enikő egy keddi délelőtt állt a zalaegerszegi kormányablakban, a friss, vadonatúj jogosítványáért. Az ügyintéző, egy fiatal, szemüveges nő, átnyújtotta a kártyát, és félszegen elmosolyodott.
– Vigyázzon rá – mondta. – Még nedves a tinta. Huszat kérek, vegyen rá tokot.
Enikő kivette a húszast a pénztárcájából, az ügyintéző elé tette, majd a kártyát a fotójával felfelé a tenyerébe csúsztatta. Egy pillanatig nézte, ahogy a fényképen ugyanaz az arc néz vissza rá, mint azon az esős estén. Aztán zsebre vágta, és kilépett az üvegajtón.
