A lista csütörtök este érkezett, kevesebb mint egy nappal a születésnap előtt. Dóra, a menyem, letette a konyhaasztalra a papírt, és úgy lökte Erzsi felé, mintha csak egy bevásárlócetli lenne.
– Erzsi mama, ezt elintéznéd, ugye?
Erzsi feltolta a szemüvegét és végigfutott a sorokon. Harmincnyolc fogás. Sült csirke fokhagyma nélkül. Marhapörkölt nokedlivel. Laktózmentes rakott krumpli. Vegán töltött paprika. Gluténmentes kenyér. Háromféle házi szörp. Mákos guba. Diós bejgli. Dobos torta. Somlói galuska. Szinte mindegyik mellett ott állt valami lábjegyzet: „a Diána nem eszik hagymát”, „a Géza bácsi csak kovászos uborkát hajlandó enni”, „Petinek cukormentes süti kell”.
– Hány vendég lesz? – kérdezte Erzsi.
– Hetvenöt – felelte Dóra. – Zsófi tizennyolc éves, ez különleges alkalom. Te éttermet viszel, hát ne csináljunk már úgy, mintha ez akkora probléma lenne.
Bálint, a fiam, a felesége mögött állt, a telefonját nyomkodta. Egyetlen pillantást vetett a listára, aztán vissza is temetkezett a képernyőbe. Vártam, hogy megszólal. Csend maradt.
Erzsi összehajtotta a papírt.
– Rendben.
Ez a szó negyven évig vitt minket a vállán. „Rendben”, amikor a számlák hullottak. „Rendben”, amikor Bálintnak olyan tornacipő kellett, amit alig tudtunk kifizetni. „Rendben”, amikor Erzsi kis kifőzdéje majdnem becsődölt, én meg három hónapig éjszakai műszakot toltam egy taxivállalatnál, hogy talpon maradjunk. De ezen a csütörtök estén valami mást is hallottam a hangjában.
Dóra elmosolyodott.
– Tudtam, hogy számíthatunk rátok.
Tíz perc múlva elmentek. Ahogy becsukódott az ajtó, felemeltem a listát.
– Nem muszáj ezt bevállalnunk.
Erzsi már a hűtőt nyitotta, a tojásokat számolta.
– Zsófi születésnapja.
– Ettől még nem lesz ésszerű.
– Nem – mondta halkan. – De a listát nem Zsófi írta.
Egy órával később Debrecen esőáztatta utcáin furikáztunk a rozoga Suzukinkkal, és három különböző boltot jártunk végig speciális lisztért, friss bazsalikomért, gluténmentes zsemlemorzsáért és mindenért, amit Dóra elengedhetetlennek tartott. A végső blokk 187 000 forint volt. Tudtam, honnan jön a pénz. Erzsi a kifőzdéje kasszája alatt egy bádogdobozban gyűjtötte apránként a sütő javítására, mert a régi már úgy füstölt, mint egy gyárkémény. Most átadta a pénztárosnak, és egy szó nélkül a tárcájába csúsztatta a blokkot.
Éjfél előtt értünk haza. Erzsi felkötötte a kötényét. Lefőztem a kávét. A következő nyolc órában a konyhánk csendes futószalaggá változott. Erzsi tésztát gyúrt, húsokat pácolt, pudingot kevert, tepsiket cserélt, és minden egyes edényre ráragasztott egy cetlit az étrendi utasításokkal. Egy széken ülve hámoztam a krumplit és mostam a keverőtálakat, mert húsz év taxis vezetés után a derekam nem bírta a hosszas állást.
Hajnali egykor jött az SMS Dórától. Elfelejtett két vendéget, akik nem esznek vörös húst, és egy másik vegánt. Nem tudna hozzátenni pár egyszerű fogást? „Tényleg semmi extra” – írta.
Erzsi képpel lefelé fordította a telefont, és tovább dagasztotta a kalácstésztát.
Négy óra körül éles szisszenés vert fel. A fotelban aludtam el. Erzsi a sütő mellett állt, egyik kezét a másikra szorítva. Két ujján vörös csík húzódott, ahol a forró rács széléhez ért.
– Ülj le! – mondtam.
– A croissant-ok…
– Várhatnak.
– Nem.
Öt percig hideg vizes ruhát szorítottam az ujjaira, ő meg a tűzhelyet figyelte. A szeme fáradtságtól vöröslött.
– Miért nem keltettél fel?
– Olyan nyugodtnak tűntél, Jóska.
Ez a mondat sokáig velem maradt. Egész éjjel lehetetlen kérést cipelt, és még mindig az én pihenésemet óvta.
Pirkadatra a konyhánk minden centiméterén sorakoztak a saját kezűleg készített fogások. Aztán Erzsi készített még két tálat, ami soha nem szerepelt Dóra listáján. Húslevest Bálintnak, cérnametélttel – mert gyerekkorában csak azt ette, ha beteg volt. És mákos gubát, mert tizennégy évesen itt, pont ebben a konyhában sütött életében először, és a menye minden évben kihagyta a családi ebédekből, mondván, „túl tömény”. Erzsi a levest az asztal végébe tette, oda, ahová a fiunk szokott ülni.
Délutánra hat összecsukható asztal állt a kertünkben. A templom közösségi terméből és a szomszédoktól kölcsönkértünk székeket. Harmincnyolc fogás pihent alufólia alatt. Erzsi mellettem állt, keskeny kötéssel az ujjain.
– Gyönyörű lett – mondtam neki.
Egyetlen pillanatra a vállamra hajtotta a fejét.
Bálint és Dóra korán érkeztek. Dóra körbejárta a kertet, fotókat készített a dekorációról, mielőtt Erzsit üdvözölte volna. Az ő szülei jöttek a nyomában, és „cukinak” nevezték a terítést, olyan kimért, udvarias mosollyal. Zsófi, az unokánk néhány barátnőjével lépett be. Az egyik lány előkapta a telefonját, és úgy vette videóra a megterített asztalokat, mintha valami falusi vurstliban járna.
Háromnegyed négyre megérkezett mind a hetvenöt vendég. Gyerekek szaladgáltak a székek között. A rokonok a garázs körül gyülekeztek. A sült hús, a vaj, a fűszerek és a meleg mákos guba illata belengte a novemberi levegőt. Néhány percre azt hittem, minden rendben lesz. Aztán Dóra felemelt egy poharat, és egy kanállal megkocogtatta.
Az udvar elcsendesedett.
– Egy kis bejelentésem van – mondta mosolyogva. Elmagyarázta, hogy lefoglalt egy privát belső termet az Aranykakasban. Az étterem sokkal elegánsabb, és Zsófi igazi tizennyolcadik születésnapja megérdemel valami különlegeset. Aztán Erzsi felé fordult. – Amit itt készítettetek, azt persze megtarthatjátok. Kár lenne kidobni.
Senki nem szólt. Egy szék megcsikordult a betonon, aztán még egy. A vendégek szedelőzködni kezdtek, táskákat, kabátokat kaptak fel, gyerekeiket terelték. Voltak, akik le se merték venni a szemüket a földről, mások gyors „viszlátot” dobtak, ami inkább kínosnak hangzott, mint szívélyesnek. Bálint elment a húsleves mellett, anélkül hogy rápillantott volna. Nem nézett az anyjára. Zsófi a barátnőivel együtt surrant ki a kiskapun, hátra sem fordulva.
Pár perc alatt a kert teljesen kiürült. Hat asztal. Hetvenöt szék. Harmincnyolc érintetlen tál. A léggömbök halkan pöndörödtek a szélben a kerítés mentén, a fóliák alól még mindig gőz szállt fel.
Erzsi a konyhaküszöbön állt, kezében a mákos gubával. Nézte a semmit. Aztán letette a tálat a legközelebbi asztalra, mintha hirtelen több kilóval lenne nehezebb.
Elővettem a telefonomat. Csináltam egyetlen fényképet. Az üres udvarról. A hat asztalról, a gőzölgő ételekről, a szél lengette abroszokról. A képen Erzsi háta is látszott, ahogy a konyhaajtóban áll, a kezén a kötéssel. Aztán kinyitottam a Facebookot, és megírtam a posztot. Semmi kommentár, csak annyi: *Harmincnyolc fogás. Két éjszaka. Hetvenöt vendég. Senkinek nem kellett. A menyem szerint „túl egyszerű”. Jó étvágyat az Aranykakasban.*
Lefeküdtünk. Erzsi némán bámulta a plafont.
Másnap reggel nyolc előtt öt perccel megszólalt a telefonom. Dóra. Nem köszönt.
– Jóska, azonnal töröld azt a posztot! Az egész család rajtam röhög! A kollégáim, a barátaim… Mindenki azt hiszi, hogy egy szörnyeteg vagyok!
– Hát ezt magadnak köszönheted.
– Nem érted, mekkora kárt okoztál! Hívd fel a Facebookot, vagy csinálj valamit!
Letettem. Aztán Bálint hívott. Aztán Dóra anyja. Aztán Zsófi sírva, hogy az iskolában is szégyent vallott. Délre már folyamatosan csipogott a Messenger, a Viber, a telefonom lemerült. Dóra ügyvéddel fenyegetőzött. Erzsi az asztalnál ült, kortyolgatta a hideg kávéját, és hallgatott. Tudtam, hogy nem akar balhét, de azt is tudtam, hogy ha most engedek, ezt a sebet soha nem mossa le senki.
Három óra körül kopogtak. Dóra és Bálint álltak az ajtóban. Dóra szeme vörös volt a sírástól, Bálint arca viszont inkább zavartnak tűnt, mint dühösnek.
– A posztot törölnöd kell – kezdte Dóra, de Bálint a szavába vágott.
– Apu, beszéljük meg normálisan.
– Rendben – mondtam, és kitártam az ajtót. – Akkor gyertek be, és beszéljük meg. Pont itt van 38 fogás, ülj le, Dóra, és egyél.
– Én nem vagyok éhes – préselte ki a fogai között.
– Akkor majd leszel.
Kivittem őket a kertbe. Az asztalokon a fóliák alatt még mindig csillogott a zsír, a mákos guba teteje kissé beszáradt, de a többi étel a hűvös novemberi estén is kitűnő állapotban volt. Erzsi kijött, csendben letett eléjük két tányért.
Dóra keresztbe fonta a karját. Bálint állt, mint akinek fogalma sincs, hová nézzen.
– Tudod mit, fiam? – mondtam, és kihúztam egy széket. – Amíg egy falatot nem eszel anyád főztjéből, a poszt marad. És ha Dóra nem kér bocsánatot Erzsitől, akkor megírom a folytatást is, arról, hogy ötvenezer forintot ingáztunk hajnalban, mert két vegán vendégre senki nem gondolt.
Bálint a levesre pillantott. A cérnametéltes húsleves ott gőzölgött a tányérban, pont olyan volt, mint amit kiskorában kanalazott, amikor negyvenfokos lázzal feküdt. Lehajtotta a fejét, felvette a kanalat.
– Ne már, Bálint! – fortyant fel Dóra.
De Bálint evett. Egy kanállal, aztán még eggyel. Aztán felnézett Erzsire, és nem szólt semmit, csak a szája szegletében rándult meg egy izom.
– Jó – suttogta. – Pont olyan, mint régen.
Erzsi aprót biccentett. Aztán Dóra elé tette a somlói galuskát.
– Ezt kóstold meg. Cukormentes, ahogy kérted.
Dóra vonakodva vette el a villát. Belekóstolt. Az udvaron egyetlen szó sem hagyta el a száját, de a vállaiból kifutott a feszültség. Aztán megköszörülte a torkát.
– Sajnálom – mondta halkan, és ez a szó olyan rozsdásan jött ki belőle, mintha először használná. – Tényleg sajnálom.
Nem válaszoltam. Erzsi a gubát Bálint tányérjára csúsztatta.
Később Zsófi is megjött. Ő már sírva ölelte át a nagymamáját, és fogadkozott, hogy hétvégéken segít a kifőzdében.
Mire besötétedett, nem maradtunk kettesben. Bálint és Zsófi leszedték a fóliákat, Dóra csendben dobozolta a maradékot, és a közeli hajléktalanszállóra szállíttatta ki. Erzsi a konyhában mosogatott, a kötés elázott az ujján, de nem cserélte le.
Odaálltam mögé.
– Jól vagy?
Megfordult, és a szemében nem harag ült, hanem valami nagyon távoli, régi csend.
– A sütőhöz való pénz odalett – mondta. – De a guba elfogyott.
Aztán visszafordult a mosogatóhoz, és elkezdte súrolni a tepsi alját. Odakint a szél már leszakította az egyik léggömböt, az átsodródott a susnyás fölött, beleakadt egy cseresznyefa ágába, és ott ringott tovább.
