Vagy tizenöt éve, hogy utoljára átöleltük egymást a siófoki vasútállomáson. Dóri arcán az a feszült, boldog izgalom égett, amit csak akkor látni, ha valaki tényleg hiszi, hogy kilép a régi életéből és mögötte már csak a rozsdás sínek maradnak. Bécsbe indult az éjszakai járattal, egy sporttáskával meg egy fél doboz házi baracklekvárral, amit anyukám csomagolt neki, mert szerinte kint ilyet úgysem kap. Annyit súgtam neki: remélem, jobb lesz, mint itt. Harmadszor igazítottam meg a pulcsija gallérját, mielőtt felszállt.
Dóri mindig is mást akart. Együtt nőttünk fel Zamárdiban, a Balaton déli partján, ahol a nyár azt jelentette, hogy a német és osztrák rendszámú autók megtöltötték a Kossuth utcát, a levegőben lángos- és fenyőillat keveredett, a strandokon pedig nyolcvan forintért lehetett venni egy gombóc fagyit. Az én családom a vasútállomás mögötti kis házban lakott, ahol anyukám a MÁV-nál dolgozott, apukám meg a nyaralóknak adott ki két szobát – abból éltünk. Dóriéké a parti villa volt, nádtetős, három szintes, medencével, amit a nagyszülei építtettek még a hetvenes években a német turistákra alapozva. Ők igazi „balatoni dinasztia” voltak, a mama még a bajor vendégeknek is tudott németül köszönni, és a fagylaltosbódéjuk előtt mindig sor állt.
Dóri viszont gyűlölte a vendégeket. Ahogy mondta: „Elegem van abból, hogy egész nyáron mások után takarítok, miközben ők a teraszomon koktéloznak.” Neki a német autók és a drága napszemüvegek a vágyat jelentették, nem a bevételt. Azt akarta, hogy belőle legyen vendég, hogy a saját életében koktélozzon a teraszon, lehetőleg valahol a Balatonnál sokkal nyugatabbra. Az én vágyam ezzel szemben az volt, hogy a borzalmas, sárga tapétás kisszobánkat ki tudjuk cserélni világosra, és legyen rendes fűtés a télre.
Aztán jött a válság, és Dóriék nosztalgiaüzlete egyszer csak összeomlott. A németek kivonultak, a forint zuhant, a fagylaltosbódé rezsije meg az egekbe szökött. Dóri mamája kénytelen volt eladni a villa alsó szintjét, hogy a többit megtarthassák. Ekkor, 2010 körül, Dóri elhatározta, hogy elege van a vergődésből. „Fel kell zárkóznunk a Nyugathoz, nem itt rohadni” – hajtogatta, miközben a Wiener Städtische biztosítónál tanulta a prospektusok szövegét, ahová gyakornoknak vették fel. Az anyukája, Ilona néni, ekkor már egyre többet ült kint a parti hintaágyban, és azt számolgatta, hány vendég maradt el az előző évhez képest. Aztán jött a hír, amire senki sem számított: Dóri talált egy osztrák-magyar vegyesvállalatnál recepciós állást Bécsben, és határozott munkaszerződéssel el tudja intézni a letelepedési engedélyt. Az egész utca erről beszélt. Ilona néni vörösre sírta a szemét, de büszkén mesélte a szomszédoknak, hogy Dóri kint majd megcsinálja a szerencséjét, és akkor talán meg tudják menteni a villát is.
Dóri első karácsonyi szabadságán, 2011-ben, a nappalinkban ült, a halszálkás mintás pulóverében, és csillogó szemmel, folyamatosan a telefonját pörgetve mutogatta az első bécsi albérletének fotóit. Volt ott egy kanapé, ami előtt egy fehér műanyag szék állt dohányzóasztalnak. De neki ez volt a Szabadság. Aznap este ittunk egy üveg olcsó pezsgőt, és Dóri komolyan mondta: „Képzeld, ha megkapom az osztrák állampolgárságot, végre én is olyan lehetek, mint azok a nyaralók, akiket itt szolgáltunk ki. Repülhetek a Kanári-szigetekre, és nem nekem kell takarítanom.” Emlékszem, az a furcsa, felfuvalkodott boldogság, ami a hangjában vibrált, nem hagyott nyugodni. Mintha a saját gyökereit akarta volna letagadni, hogy újakat növesszen valami műanyag virágládában. De bólintottam, mert mit mondhattam volna.
Ő elment. Mi maradtunk. Addigra édesanyámat kirúgták a vasúttól, a két szobánk a gazdasági válság és a lepukkant állapot miatt gyakorlatilag kiadhatatlan volt. A ház egy harmada a banké volt, és apám ekkor kezdett el komolyabban inni. Azt mondták, adjuk el, és költözzünk Pestre albérletbe. De anyám nemet mondott. „Itt van a föld, itt van a part. Valaki mindig akar majd itt lenni” – hajtogatta, és nekiállt felújítani a fürdőszobát a saját kezével, mert szakemberre nem volt pénzünk. Én közben online tanfolyamokat végeztem, és megtanultam, hogyan kell egy AirBnB-profilt jól menedzselni. A sárga tapéta mögött, ahol korábban német túristák fényképei lógtak, most a monitor fénye éjszakába nyúlóan világított.
Dóri eközben Bécsben rótta a köröket. A recepciós állást pár év után elvesztette, aztán eladó lett egy Müller-drogériában. Az osztrák barátai, akiket az Instagramon látni lehetett, egyszer csak eltűntek a képeiről. Helyettük posztolt a stefansdomi galambokról meg a Schönbrunni kertben készült, egyedül kattintott szelfikről. De amikor hívott, még mindig azzal kezdte: „Igen, itt minden más. Itt az ember tud élni.” Aztán szépen lassan megjöttek a kérések is a beszélgetésekbe: tudnék-e neki kölcsönadni pár tízezer forintot, mert a biztosítás drága, és a mama nyugdíja a balatoni házból már lassan a rezsire sem elég. Ilona néni a villa felső szintjét kezdte kiadni hosszú távra, olyan albérlőknek, akik nem fizettek rendszeresen. A medence alján megrepedt a csempe, a nádtető elkezdett beázni. Dóri egyszer sírva mesélte, hogy anyukája a franciaágy matracát árulja a Vaterán, hogy ki tudja fizetni a tetőfedőt.
A mi házunk eközben, amire senki sem számított, felvirágzott. A fehérre meszelt falak és a felújított fürdőszoba után a kis kert végébe egy szaunát építettünk. A szobákba került egy-egy minimalista lámpa, anyám régi hímzéseit bekereteztük a falra, és a vendégek megőrültek érte. Csináltattam egy weboldalt, ahol a balatoni naplementét és a házi készítésű bodzaszörpöt lehetett eladni, és hirtelen a hollandok, a dánok és a belgák is felfedezték Zamárdit. Két nyár alatt kifizettük a bankot, és apám utoljára akkor nyúlt a pálinkához, amikor az első nyugdíjas holland pár kifizetett két hetet előre, készpénzben.
Tavaly nyáron, pont augusztus huszadika környékén, megszólalt a kapucsengő. Amikor ajtót nyitottam, Dóri állt ott egyedül, a régi, kopott sporttáskával, amivel tizennégy éve felszállt a vonatra. A haja száraz volt, a szeme alatt mély karikák, és az első mondata nem a köszönés volt, hanem az, hogy „Megjavíttatnád a kerti csapot nálunk?” Kiderült, hogy Ilona néni kórházban van, szívelégtelenséggel, és Dóri hazajött, mert nem volt több szabadsága kint, és betegszabit kellett kivennie. A villa alsó szintjét addigra elárverezték, a felsőn pedig egy pécsi egyetemista lakott, aki még a szemétgyűjtést is elfelejtette kivinni. A medencében esővíz és avar állt.
Dóri leült a teraszunkon, és ahogy nézte a felújított homlokzatot, a süllyesztett grillsütőt, a bicikliket, amiket a vendégek ingyen használhattak, a hangja egészen más lett. A régi, dicsekvő él helyett valami fojtott irigység, ami még neki is kínos volt. „A te vendégeid… ezek mind külföldiek” – mondta, miközben a mobilját babrálta, amin egy repedés futott át a kijelző sarkától a kameráig. „Nálunk csak a régi németek maradtak, de ők is meghaltak vagy elvitték a gyerekeiket Spanyolországba. Senki nem akar egy összedőlt nádfedeles házban nyaralni. Senki.”
Ittunk egy-egy pohár házi olaszrizlinget. Dóri kortyolt, aztán halkan, mintha egy jegyzőkönyvet olvasna fel, közölte: „Tudod, az állampolgárságom miatt elvesztettem a magyar TB-met, az anyám kezelését a papírok nélkül szinte lehetetlen intézni, mert az osztrák biztosító meg azt mondja, nem fizet a külföldi ellátásért. Közben Bécsben már harmadszorra emeltek a boltban a főnökök bért, de az albérletem pont a Prater mellett van, és a rezsi felemészti a fizetésem nagy részét. Emlékszel, azt hittem, a passzus majd a Kanári-szigetekre visz? Most azon gondolkodom, hogy felmondok, és visszaköltözöm, de hova? Anyám házába, ahol pont nincs víz a konyhában?”
Rám nézett. A szemeiben ugyanaz a csillogás volt, mint a vonatállomáson, de most a párától és a visszafojtott dühtől. Aztán hozzátette, ami igazán megütött: „Te meg itt ülsz a saját szaunád előtt, és a svédeknek adsz ki szobát. Miből?”
Nem válaszoltam. Csak arra gondoltam, hogy ez a terasz, ahol ülünk, pontosan ugyanabban a pillanatban épült, amikor ő Bécsben a harmadik állásinterjújára ment. Én itthon csempéztem, ő a Karntner Strassén fotózkodott. Az én „passzusom” a szerszámosládám volt, és a szerszámok nyelét a tenyerem formájára csiszolta a munka.
Akkor este, mikor elment, nem öleltük meg egymást. Csak állt a kapuban, és azt mondta, másnap jön a vízvezeték-szerelő, és ha megengedi, ő is marad pár napot, amíg Ilona nénit ki nem engedik. A sporttáska a vállán lötyögött, és észrevettem, hogy a cipzárját egy gemkapocs fogja össze.
Ma, ahogy a teraszon ülök, és a vendégek a kerti lámpák fényében a frissen sütött lángost eszik, Dóri neve felvillan a telefonomon. Nem veszem fel. A múltkor láttam egy posztban: egy siófoki ingatlanközvetítő irodában dolgozik, és a saját családi villájuk eladását intézi. A kezében, a képen, egy kulcs van, és a háttérben a rozsdás medence.
Inkább kikapcsolom a képernyőt, és felnézek a csillagokra. Valahol a tó túlpartján, az éjszakai járat dudája szól, aztán a hang belesimul a víz morajlásába.
