Aznap este ólmos eső szitált a budapesti körúton. Juhász Emília fáradtan dőlt hátra a sötétkék ülésben, a kormányt lazán fogva araszolt a dugóban. A Hármashatárhegyi lakótelep felé tartott, a gondolatai még a munkahelyi akták körül keringtek.
A piros lámpánál jobbra kanyarodva gördült ki a csomópontból, amikor a visszapillantó tükörben felvillant egy villogó kék fény. Egy rendőrautó gyorsított fel mögé, szinte rátapadva a lökhárítójára.
Emília lehúzódott az út szélére, letekerte az ablakot. A visszapillantóból egy zömök, enyhén kopaszodó rendőrt figyelt, aki lassan, szinte élvezve a helyzetet, szállt ki a kocsiból. Horváth József törzsőrmester volt, húsz éve szolgált a kerületben, és imádta, ha reszketnek előtte.
— Jó estét — dőlt be az ablakon, és Emíliára villantotta a lámpáját. — Jogosítványt és forgalmit, legyen szíves.
Emília szó nélkül átadta az iratokat. Horváth szemügyre vette a plasztikkártyát, forgatta, vakarta a szélét a körmével. Tudta, hogy semmi szabálysértést nem követett el a nő, de ez nem számított.
— Tudja, miért állítottam meg? — kérdezte, és a szája sarkában megjelent egy önelégült félmosoly.
— Nem — felelte Emília egykedvűen. — De őszintén szólva, én is szeretném tudni.
A törzsőrmester arca megfeszült. Ezt a választ nem várta. Általában ilyenkor a nők már magyarázkodnak, a férfiak pedig dühösen kérdezősködnek. Ő meg csak élvezi, ahogy izzadnak.
— Rutinellenőrzés — mondta élesen.
— Rutinellenőrzés? — Emília felvonta a szemöldökét. — Ok nélkül nem állíthat meg, törzsőrmester. Ezt maga is pontosan tudja.
A szavak, mint valami láthatatlan pofon, csattantak a férfi arcán. A parkoló autóban ülő, harmincas, csinos nő nem mutatott félelmet. Horváth úgy érezte, hogy a tekintélye, ez a gondosan felépített páncél, itt, a Bécsi út betonrengetegében kezd szétmállani.
Hirtelen új taktikával próbálkozott. Lehalkította a hangját, összeesküvőre váltott.
— Rendben, felejtsük el a papírokat — hajolt közelebb. — Ismerkedjünk inkább. Egy ilyen csinos nő, egyedül a volán mögött… Mi lenne, ha megadná a telefonszámát? Iszunk egy kávét valamikor.
Emília arca rezzenéstelen maradt. Mintha nem is hozzá beszélnének.
— Nem. Nem érdekel.
Ekkor a törzsőrmester szeme elsötétült. A visszautasítástól, ettől a nyugodt „nem”-től valami elpattant benne. A joviális álarc lehullott, és előbukkant az erőszakos, sértett vadállat.
— Maga azt hiszi, hogy okos? — sziszegte, és felemelte Emília jogosítványát. A műanyag kártya megcsillant az utcai lámpa fényében. — Na, akkor nézzük, meddig jut e nélkül.
Két kézzel, egy határozott, ropogó mozdulattal kettétörte a jogosítványt. A darabok a vizes aszfaltra potyogtak, közvetlenül a kocsi ajtaja mellé.
— Most aztán itt rostokolhat reggelig — húzta gúnyos vigyorra a száját Horváth. — Jogosítvány nélkül innen sehova nem megy.
A törzsőrmester várt. Várta a zokogást, a sikolyt, a pánikot, a könyörgést. Ahelyett, Emília lassan a kesztyűtartó felé hajolt, és kinyitotta a műanyag fedelet. A mozdulata olyan volt, mint aki csak egy rágógumiért nyúl.
— Ez minden? — kérdezte halkan, és kutatni kezdett a papírok között.
— Talán nem elég? — horkant fel a rendőr, de a magabiztossága már nem volt olyan acélos. Valami nem stimmelt. A nő nem rettegett.
Emília nem válaszolt. Egy sötétvörös, kopottas bőrtokot vett elő. Kinyitotta, és Horváth elé tartotta. A férfi először üveges tekintettel bámulta, majd ahogy az agya feldolgozta a látottakat, az arca szó szerint elszürkült, mint a beton, amin állt.
A tokban egy szolgálati igazolvány lapult. A fénykép egyértelműen a mellette ülő nőt ábrázolta, a név alatt pedig egy rang szerepelt. Alezredes.
— Juhász… alezredes — suttogta Horváth, és a keze, amely pár perccel ezelőtt még olyan élvezettel törte ketté a plasztikot, most remegni kezdett. — Ez… ez nem lehet…
Emília lassan csukta be a bőrtokot. A tekintete nyugodt volt és végtelenül sötét.
— Belső Ellenőrzési Csoport — mondta ki lassan, tagolva a szavakat, hogy minden szótag úgy csapódjon be, mint egy szög a koporsóba. — Most már, törzsőrmester, remélem, érti, miért mondtam önnek pontosan az első perctől fogva, hogy törvényt sért. És most bőven van ok a vizsgálatra.
A törzsőrmester némán állt. Az esőcseppek végigfolytak kopaszodó feje búbján. Ott, a Bécsi út mellett, a villogó kék fényben egyszerre értette meg, hogy az a mélység, amit ő a nőnek ásott, saját maga alatt nyílt meg.
— Azt is látta, ugye, ahogy a beépített kamera rögzítette a rongálást és a zaklatást? — tette hozzá Emília, és egy aprót biccentett a visszapillantó mögötti fekete doboz felé. — Az autómban ugyanis van egy. És a következő hívás a feletteséhez fog szólni. Nem a telefonját fogom elkérni. Az önét.
Horváth torka összeszorult. Meg akart szólalni, de egy hang se jött ki rajta.
Emília a fejhallgatójának apró mikrofonjába diktálta a rendszámot és a járőr azonosítóját, majd a telefonján már tárcsázta is a központot. A hangja ugyanolyan egyenletes és hivatalos maradt, ahogy az utasításokat adta.
A törzsőrmester ott maradt állva, mozdulatlanul, a széttört jogosítvány cafatjai a lábánál. Az a világ, amiben ő volt az úr, és a megállított nők csak kiszolgáltatott porszemek, abban a pillanatban omlott össze.
Két perc múlva egy másik járőrautó kanyarodott be a mellékutcából. A vezetője, egy fiatal hadnagy, döbbenten figyelte, ahogy Emília kiszáll, és a hideg, nedves levegőben, az esőfátylon átnyúlva hivatalos hangon közli az utasításait. Horváth bilincs nélkül, de megsemmisülve ült be a saját kocsijának anyósülésére, mint egy utas a saját poklába.
Emília visszaült a volán mögé, becsukta az ajtót, és beindította a motort. Mielőtt elindult volna, felvette a földről a jogosítványa darabjait. Az esővízben ázott, tört plasztikszilánkokat a tenyerébe söpörte, és az ülés melletti pohártartóba tette. Aztán elfordította a kormányt, és lassan kigördült az éjszakába, miközben a visszapillantó tükörben a rendőrautó villogó fénye egyre kisebb és elmosódottabb lett.
