A hetvenharmadik születésnapom októberre esett, egy csütörtökre. Nem vágytam nagy ünnepségre, a három felnőtt gyerekem hangján kívül semmi másra. Egész életemben dolgoztam azokon a napokon, amikor a tortámat kellett volna enni. Amíg kicsik voltak, sütöttem nekik kakaós csigát, a férjem születésnapjára pedig hatalmas bográcsgulyást főztem a kertben. Az enyém mindig elmaradt, mert sosem fért bele a pénzbe vagy az időbe. Amikor megözvegyültem, a gyerekek hívogatni kezdtek, de mindnyájuknak megvolt a maga élete. A lányom Debrecenben tanított, a nagyobbik fiam Győrben nyitott autószervizt, a legkisebb pedig Pécsett maradt, a hatos főúton húsz percre tőlem.
Azon a nyáron szóltam nekik hat héttel előre. Kivételesen nem szombatra esett a születésnapom, így megkértem őket, hogy a rákövetkező hétvégén jöjjenek. Asztalt foglaltam egy belvárosi vendéglőben, ahol a halászlé mellett vadast is adtak, én pedig imádom a vadast áfonyalekvárral. Kértem a pincért, hogy tolják össze a nagy asztalt, hadd férjenek el az unokák is.
Az első hívás a lányomtól jött. A férje két jegyet kapott a Nemzeti Színházba, és nem tudták lemondani. A győri fiam azt írta, hogy a másfél órás autóút túl sok egy vacsora kedvéért. Majd jönnek máskor, karácsony előtt például. A legkisebb, aki itt lakott egy köpésre, aznap reggel üzent, hogy az unokámnak meccse lesz Kaposváron. Válaszul annyit írtam: "Semmi baj, majd legközelebb." Huszonöt éve ezt a három szót írom és mondom nekik. Megértettem, amikor a győri fiam a műhely megnyitásakor elvitte a megtakarításom egy részét, és azóta sem hozta vissza. Megértettem, amikor a lányom a válása után tizenhat hónapig nálam lakott, és egyik napról a másikra költözött ki, egy búcsúvacsora nélkül. Megértettem, amikor a legkisebb a gyerek születésekor kérte, hogy adjam el a balatoni kis nyaralót, mert sürgősen pénzre volt szüksége. Az ő bajaik mindig előrébb valók voltak, mint az én pillanataim.
Szombaton este fél nyolckor a tükör előtt álltam, felvettem a bordó blúzt és az anyámtól maradt gyöngy fülbevalót. A vendéglőből hívtak, hogy bent tartsák-e a foglalást. Mondtam, hogy mégsem lesz rá szükség. Tükörtojást csináltam paprikás zsírban, és kinyitottam egy üveg száraz vöröset, amit még a férjemmel vettünk Villányban.
Háromnegyed tízkor csörgött a telefonom. A lányom volt, a szünetben hívott. "Boldog szülinapot, anya! Mit vegyünk neked? Jövő héten beszélünk!" A kisebbik fiam egy videót küldött a meccsről, a győri pedig három piros szívecskét a Messengeren. A bordó blúz ujjába töröltem a szemem, és megértettem: ők biztosak abban, hogy én mindig megértem. Hogy az én várakozásom ingyen van. Hogy egy anyának nincs születésnapja, csak feladatai.
Másnap reggel felhívott a nővérem, Ilona. Ő a Mátrában él, egy kis faluban, ahol a levegő is tiszta. Már három éve hívott, hogy töltsünk együtt egy hetet, és mindig nemet mondtam, mert vártam, hátha a gyerekeknek szükségük lesz rám. Most azonban rávágtam: igen, megyek. Megvettem a vonatjegyet oda-vissza, négy hétre.
Alig telt el pár nap, a lányom hívott. El kellett utaznia egy pedagógus-továbbképzésre, és csütörtöktől hétfőig vigyáznom kellett volna az unokákra. "Sajnos nem érek rá, utazom én is" – mondtam. A vonal túlsó végén elakadt a szó. "De anya, te mindig itt vagy ilyenkor." Aztán a legkisebb fiam jött: el kellett volna vinnem a kisfiát az iskolaorvoshoz. "Beszélj az apukájával, drágám. Majd megoldjátok." Nem büntettem őket. Csupán nem tartogattam tovább az egész életemet arra az esetre, ha eszükbe jutok.
A Mátra nem volt tökéletes: nővéremmel összeszólalkoztunk apróságokon, három napig szakadt az eső, és hiányzott a saját párnám. De sétáltunk a fenyvesben, megebédeltünk egy erdei kis étteremben, ahol házi mákos gubát szolgáltak fel, és Ilona két nyugdíjas barátnőjével megtartottuk az elmaradt születésnapomat. Gyertyát is tettek egy somlói galuskába, és nevettünk, amíg el nem fújtam.
Amikor hazajöttem, a gyerekek vasárnapi ebédre hívtak. A lányom megszólalt: "Anya, én nem gondoltam, hogy te ennyire vágytál arra a vacsorára. Azt hittem, ez csak egy udvariassági kör, és majd bepótoljuk." Azt válaszoltam: "Ez a szörnyű az egészben, kislányom. Hogy neked udvariasságnak tűnt, nekem pedig a fél évem erre az egy estére volt beosztva."
Aznap este elővettem a dobozt, amiben a régi papírok vannak. A győri fiam tartozása, a lányom válási iratai, a balatoni nyaraló adásvételi szerződése – mind porosodtak a múltban. De volt ott valami más is. Egy szegedi takarékszámla, amit a férjemmel nyitottunk, amikor még minden más volt. A számlán lévő összeg felszabadult a nevemre, amikor betöltöttem a hetvenet. Eddig csak néztem a papírt, és arra gondoltam: ez majd az unokáké lesz. Most fogtam, és felhívtam a bankot.
Hétfő reggel kilenc órakor a bankfiókban ültem. Az ügyintézőnek elmondtam, hogy szeretném a teljes összeget egy új számlára átvezetni – egy olyanra, amihez kizárólag nekem van hozzáférésem. Kértem hozzá egy bankkártyát is, olyat, amivel fizethetek majd egy firenzei utazáson. A négy unokának pedig nyitottam négy kisebb alszámlát, bennük pontosan kétszázezer forinttal. Egyenlő arányban, mert az unokák semmiről sem tehetnek.
Aznap este a kisebbik fiam beállított. Tudomást szerzett róla, hogy rendeztem valamit a pénzügyekkel. Az arca kivörösödött a dühtől, a hangja feszült: "Anya, mit csinálsz? Azt a pénzt nekünk szántad! Nekünk kell a legjobban!" A konyhában álltam éppen, és a reggel vásárolt paprikát szeleteltem. Nem hagytam abba a vágást. "Nektek kell, vagy neked? A nyaraló már elment, a tartalékom nagy része is. Ez a számla az enyém. És én most úgy döntöttem, hogy élek belőle."
Megfordult a sarkán, és az ajtót bevágta maga mögött. Hallottam, hogy a lépcsőházban Kovácsék kutyája, Tessék felugat, aztán egyre halkabban, ahogy az autója motorja felbőg az utcán. Az asztalon maradt a papír a bank pecsétjével, rajta a dátum, az összeg, és az én aláírásom. Letettem a kést, megtöröltem a kezem a kötényben, és éreztem, ahogy a vállamból kienged valami, mintha egy nehéz kabátot dobtam volna le a szék támlájára.
Aznap este kivittem egy pohár villányi vöröset a kertbe, és leültem a meggyfa alá, amit a férjemmel ültettünk huszonnyolc évvel ezelőtt. A zsebemben ott lapult a vonatjegy jövő tavaszra, mellette Ilona cetlije egy toszkán sofőr nevével és telefonszámával. Megforgattam a poharat, néztem, ahogy a bor megcsillan a teraszlámpa fényében, és a konyhaablakon át beszűrődő világosság megvilágította az üres asztalt, ahol reggel a paprika héja hevert, és most csak a bank pecsétes papírja maradt, egyedül, az én aláírásommal.
