A hírek gyorsabban terjedtek, mint ahogy a mentők kiértek volna. A tihanyi szálloda halljában már arról suttogtak, hogy a fiatal pár öngyilkos lett. Mások azt rebesgették, hogy a nő gyógyíthatatlan beteg volt, és a férfi vele akart maradni a végsőkig. Aztán voltak, akik romantikus tragédiáról beszéltek, valami titkos egyezségről, amit csak ők ketten ismertek.
Pedig az igazság sokkal egyszerűbb volt. És éppen ezért sokkoló.
A 104-es szobában találtak rájuk. Eszter a kanapén feküdt, Gábor mellette a padlón, háttal az ablaknak. Mindketten eszméletlenül, de éltek. Az arcuk sápadt volt, a légzésük alig észrevehető. A nő kezében egy összegyűrt borítékot szorongatott, amit egész nap magánál hordott.
A mentősök perceken belül a veszprémi kórházba szállították őket. Az esküvőjük után alig fél órával.
Három hónappal korábban Eszter egy magánklinikán kapott sokkoló diagnózist. A Rózsadombon, a Magánúton, ahol a parkoló úgy néz ki, mint egy Audi-reklám, és a recepción a kávé mogyorós ízesítésű. A számlán 287 ezer forint szerepelt, bankkártyával fizette. Egy adminisztrációs hiba miatt valaki más leleteit kapta meg – egy azonos vezetéknevű páciensét, aki valóban terminális stádiumban volt. A papíron az állt, hogy legfeljebb nyolc hete van hátra. Harminckét éves volt, tájépítészként dolgozott, és épp akkor költözött vissza Budapestre Szegedről. Nem volt családja, a szüleit évekkel korábban elvesztette egy balesetben. Egyedül maradt a félelemmel.
Felmondott a munkahelyén. Nem keresett másik orvost, nem kért másodvéleményt. Csak leült a Duna-parti lakása erkélyén, és várta.
Hogy történjen.
Valami.
Akkor ismerte meg Gábort, egy közös barát születésnapi buliján. A férfi építészmérnök volt, és épp egy balatoni projekten dolgozott. Harmincöt éves, rövid ujjú ing, a csuklóján egy régi, karcos Garmin. Valami nem stimmelt neki Eszterrel. Nem a nő viselkedése, hanem az, amit a betegségéről mesélt. Ahogy mondta. Túl laposan.
– Nézd, én nem vagyok orvos – mondta neki egy este a Gellért-hegyen, miközben a város fényeit nézték. – De ismerek valakit, aki megnézné a leleteidet. Egy srácot az Istenhegyiről. Nem olcsó, de…
Az mondta, százhúsz ezer.
Eszter eleinte tiltakozott. Félt. Mi van, ha az új vizsgálatok is ugyanazt mutatják? Mi van, ha a halálos ítélet csak megerősítést nyer? Gábor azonban nem adta fel. Ott maradt hajnali kettőig, amikor a nőnek pánikroham tört rá, és a fürdőszoba padlóján ültek, a hideg csempén, mint két óvodás. Csinált pirítóst, erőszakkal, mert Eszter napok óta csak kávét ivott. Vastagon megkente vajjal, és addig nem állt fel, amíg az utolsó falatot is le nem nyelte. És közben lassan, észrevétlenül Gábor éjszakánként a laptopján nem pornót nézett, hanem onkológiai fórumokat böngészett, és egyszer, hajnali háromkor, azt mondta maga elé: „Ennek itt nem stimmel a hemoglobinja. Ennek a másik nőnek.”
A férfi elintézte a vizsgálatokat az Istenhegyi Klinikán. Teljes körű kivizsgálást kért, CT, MR, vérkép, tumormarker panel. Aztán vártak. De nem érkezett meg az eredmény, mert az egyik szövettani mintát – egy apró nyirokcsomó-biopsziát – továbbküldték egy bécsi konzíliumnak. Ezért húzódott. Négy hét lett belőle. Aztán újabb vérvétel március tizenegyedikén, mert a laborban elveszett egy minta, és a bécsi patológus ragaszkodott hozzá, hogy friss anyagot kapjon. Így telt el három hónap. Nem hat.
Az esküvőt Tihanyban tartották, egy kis kápolnában, ami a Balatonra nézett. Csak a legközelebbi barátok voltak ott, meg Gábor édesanyja, aki a fia boldogságát látva végre elengedte a kezdeti aggodalmait. A szertartás délelőtt tizenegyre volt kiírva. Eszter aznap reggel, fél kilenckor kapta meg az utolsó leleteket. Egy vastag borítékban hozta a futár, GLS, a szálloda recepciósa vette át. A nő a kis jegyzetfüzetébe csúsztatta, egy Moleskine-be, ami tele volt firkált virágágyás-tervekkel. Nem nyitotta ki. Azt mondta, majd este, amikor kettesben lesznek.
A szertartáson Eszter alig evett valamit. A reggelinél csak a croissant-t morzsolta szét, a tányér köré, mint aki egyensúlyt keres. Ebédnél a levesből két kanállal vett magához. A templomban a gyertyafényben még ragyogott, de a fotózáskor, a parton, délben, Gábor látta, hogy a csuklója, ami vékony volt mindig is, most már át lehet fogni hüvelyk- és mutatóujjal. A nő arca sápadt volt, szinte szürke. Azt hitte, csak fáradt. De aztán Eszter a mellkasához kapott – nem szívroham, nem daganat. A hetek óta tartó éhezés és kiszáradás egyszerűen ledöntötte a lábáról. A szervezete felmondta a szolgálatot. A kálium-, a nátrium-, a vércukorszintje a béka feneke alatt. Ezért esett össze. Ezért rogyott lassan a kanapéra.
Gábor azonnal hívta volna a mentőket, buta a saját szíve is kihagyott egy ütemet. Volt egy veleszületett szívproblémája, egy Wolff-Parkinson-White szindróma, amiről alig beszélt bárkinek. Amikor meglátta Esztert összeesni, a sokk akkora volt, hogy összeroppant. Tachycardiás rohamot kapott, és mire a szálloda személyzete benyitott a szobába, mindketten mozdulatlanul feküdtek.
A kórházban két napig voltak az intenzíven, aztán további öt napig a megfigyelőben. A pletykák pedig közben szárnyra kaptak. Öngyilkosság, végzetes betegség, szerelmi dráma. Az emberek mindenfélét találgattak, de senki nem tudta a valóságot. Azt, hogy a borítékban, amit Eszter a kezében szorongatott, nem búcsúlevél volt. Hanem a teljes gyógyulását igazoló orvosi dokumentáció. Soha nem volt halálos beteg. Csak egy adminisztrációs hibának esett áldozatul, és a félelem olyan mélyen beette magát a lelkébe, hogy elfelejtett enni, aludni, élni.
Három héttel később Eszter és Gábor kéz a kézben léptek ki a kórház kapuján. Az orvosok és nővérek sorfala között sétáltak, akik közül többen is ott voltak az esküvőjükön. A főorvos, aki végig koordinálta a kezelésüket, odalépett hozzájuk, és megszorította Gábor vállát.
– Ezúttal tényleg vigyázzanak egymásra – mondta csendesen.
Még aznap este visszamentek Tihanyba. Ugyanabba a szállodába, ugyanabba a szobába. A Balaton vize nyugodt volt, a nap épp lebukott a túlpart mögött. Eszter a kezébe vette a jegyzetfüzetét, amit a mentősök adtak vissza neki a kórházban. Kinyitotta a borítékot, és hosszú percekig csak nézte a leleteket. Aztán felnézett.
Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang. Becsukta. Próbálta újra. Aztán csak annyit mondott:
– Basszus. Gábor. Ez negatív.
Gábor nem szólt semmit. Csak átölelte, és a fejét a nő hajába fúrta. Odakint a tó felől hűvös szél támadt, de ők bent maradtak, a csendben. A férfi szíve most egyenletesen vert, és Eszter is nyugodtan lélegzett. A szoba sarkában a menyasszonyi csokor még friss volt, mintha csak tegnap kötötték volna.
Másnap reggel, nyolc óra előtt öt perccel, Gábor elővette a telefonját, egy Samsungot, aminek az egyik sarka be volt törve, és megmutatta Eszternek az építész terveket, amiken hónapok óta dolgozott. Egy kis ház a hegyoldalban, hatalmas üvegablakokkal, kilátással a tóra.
– Ezt még akkor kezdtem rajzolni, amikor azt hittem, csak hónapjaink vannak hátra – mondta halkan. – Most végre van időnk felépíteni.
Eszter a tervrajzok fölé hajolt, és az ujjával végigsimított a vonalakon. A mutatóujja hegyén ott maradt egy halvány grafitnyom, ahogy követte a terasz körvonalát.
– Ez a lépcső itt – mondta, és a hangja rekedt volt –, ez pont egy méterrel arrébb kéne.
Gábor felnevetett.
