– Anyának tengerparti levegő kell, a fiam meg majd ellesz a nagymamánál a kertben is – jelentette ki Gábor a reptéri check-in pultnál.
– Dani simán kibírja, semmi szüksége a tengerre! Gábor idegesen gyömöszölte be az úszónadrágját az utazótáskába, megrántotta a cipzárt, de az megakadt egy kanyarnál. Dühösen káromkodott egyet, még egyszer nekifeszült, kis híján letörve a húzókát, majd gyors pillantást vetett a feleségére. Éva némán hajtogatta a kisfiú pólóit a hátizsákba.
– Éva, miért nem szólsz semmit? Gábor felegyenesedett, és csípőre tette a kezét. – Értsd már meg, elmagyaráztam. Anyám ízületei borzasztóan fájnak. Az orvos mondta, hogy tengeri klímára van szüksége. Egy vagyonba került az utazás, négyünknek nem tudtuk volna kifizetni. Így is adósságba vertem magam.
– Hallottam, Gábor. Éva gondosan kisimított egy kis dinoszauruszos pólót.
– Hallottad… Gábor idegesen járkálni kezdett a szobában, véletlenül rálépett Dani játék autójára, és dühösen félrerúgta. – Mindig úgy nézel rám, mintha valami szörnyűséget tennék! Két éve ígérem anyámnak ezt az utat. Egyedül nevelt fel, nem érdemli meg? A fiad meg csak hétéves. Pár év múlva nem is fog emlékezni erre az egészre. A te anyád kertjében meg sokkal jobb dolga lesz: friss levegő, gyümölcs, természet. Mi kell még egy gyereknek?
Éva végre felnézett a férjére. Három héttel korábban véletlenül megnyitotta a közös laptopon a levelezést. Gábor sietett, és nem lépett ki a fiókjából. Az első levél egy utazási iroda visszaigazolása volt: „Utascsere sikeresen véglegesítve”. Akkor nem csinált botrányt. Csak megnyitotta a csatolt dokumentumot. Feketén-fehéren ott állt benne, hogy a közös megtakarításukból, amit az előszoba felújítására tettek félre, jelentős összeget vontak le az utascsere miatt. A saját fia helyett most Ilona asszony neve szerepelt a foglalásban. Éva nyugodtan becsukta a levelet. Leült a konyhaablakhoz egy kávéval, és sokáig nézte, ahogy a szél a gesztenyefa leveleit borzolja. Aztán elővette a saját bankkártyáját.
– Gábor, mi teljesen másban állapodtunk meg. Nyugodtan mondta, kiabálás nélkül. – Egy egész évig spóroltunk pont erre a nyaralásra. Dani minden nap áthúzott egy napot a naptárban. Az oviban mindenkinek elmesélte, hogy életében először repül majd.
– Túl fogja élni! Az előszobából méltóságteljesen lépett be Ilona asszony. Élénk színű blúzt viselt, az ajka vastagon ki volt rúzsozva, a mutatóujján pedig egy súlyos aranygyűrű csillogott. Egyáltalán nem hasonlított sürgős kezelésre szoruló betegre. Inkább egy tábornokra, aki épp rohamot vezényel.
– Gábornak tökéletesen igaza van. Az anyós szokásosan összeszorított szájjal, kioktató hangon beszélt: – Jaj, Évike, ne csinálj ebből tragédiát. A kisgyerekek csak nyűgöt jelentenek egy nyaraláson. Hol inni akarnak, hol elveszítik a kalapjukat, hol kézben kell őket cipelni. Ez milyen pihenés már? Gábornak is regenerálódnia kell a munka után. Ő tartja el a családot. Szeretne nyugodtan kikapcsolódni, nem a gyerek után rohangálni a strandon.
Éva lassan az anyósáról a férjére vitte a tekintetét. Gábor kissé görnyedten állt, de érezni lehetett, hogy az anyja mellett magabiztosabbnak érzi magát.
– És mikor akartátok ezt pontosan elmondani nekem? Éva becipzárazta a fia hátizsákját. – Majd holnap a reptéren? Közvetlenül a becsekkolás előtt? „Meglepetés, Dani nélkül utazunk. Hívd anyádat, hogy azonnal jöjjön érte”?
Gábor arca vörös foltokban égett. Utálta, amikor a felesége ilyen nyugodtan beszélt, mert minden egyes szava erősebben ütött bármilyen kiabálásnál.
– Mi a különbség, hogy mikor! Ingerülten legyintett. – A lényeg, hogy a dolog el van rendezve. Anya jön velünk. Pont. Én vagyok a családfő, én döntöttem. Szóval ne rendezz jelenetet.
– Nem is akarok jelenetet rendezni. Éva felkapta a hátizsákot a vállára, és hangosan szólt: – Dani, gyere, indulunk! A gyerekszobából azonnal kirobogott a hétéves kisfiú, kezében egy vadonatúj repülőgép makettel.
– Anya, már megyünk is?
– Igen, napocska. Húzd fel a cipődet. Ilona asszony rosszallóan csettintett a nyelvével. – És hova viszed azt a gyereket éjszaka? A repülő csak reggel indul. Hagyd, hogy aludjon nyugodtan.
– Most azonnal elmegyünk – válaszolta Éva halkan. Gábor zavartan pislogott. A korábbi magabiztossága elpárolgott. – Éva, mit tervezel? Minek kéne most elmenned?
– Anyukámhoz. Éva szenvtelenül vette fel a kabátját. – Ha Dani a nyarat a kertben fogja tölteni, akkor ma este odaviszem. Holnaptól meg onnan megyek ki a reptérre. A becsekkolásnál találkozunk.
Gábor láthatóan megkönnyebbült. Már készült a hangos botrányra, a sírásra, a válással fenyegetőzésre. De a felesége váratlanul higgadtnak tűnt. Biztos beletörődött. Mint mindig.
– Na, ugye. Még elégedetten is mosolygott. – Látod, Anyám? Mondtam, hogy Éva ésszerű nő, meg fogja érteni. Rendben, vigyázz magadra vezetésnél. Holnap nyolckor találkozzunk a becsekkoló pultoknál.
– Természetesen – felelte Éva, és becsukta maga mögött az ajtót.
A reptér tágas terminálját betöltötte a szokásos zsongás. Emberek siettek bőröndökkel, a hangosbemondók egymást érték, a huzat pedig keresztül-kasul kavargott az utasok sorai között. Gábor idegesen figyelte a kijelzőket. Mellette, egy új bőrönd markolatára támaszkodva állt Ilona asszony. A világos vászon ing és a széles karimájú kalap úgy álltak rajta, mint egy haragos vargányán.
– Hol kószál már? Gábor immár sokadszorra csekkolta a telefonját. – Már rég megnyitották a check-int. Nemsokára hatalmas lesz a sor.
– Mindig késik. Az anyós megigazította a kalapját. – Mondtam neked, Gábor, nélküle kellett volna utaznunk. Az ő helyét el lehetett volna tenni jövőre, mi meg nyugodtan pihentünk volna. Végre kikúráltathatnám az ízületeimet.
– Anyám, hagyd abba. Gábor fáradtan elfintorodott. – Alig sikerült elintézni.
Ekkor az utasok között feltűnt egy ismerős alak. Éva határozott léptekkel közeledett feléjük. Mellette Dani lépdelt, viccesen maga után húzva egy pingvin formájú gyerekbőröndöt. Gábor lefagyott. A mosoly eltűnt az arcáról.
– Éva… Dani meg mit keres itt? A felesége egy lépésre tőle állt meg. Sem düh, sem sértettség nem látszott rajta.
– Azt, hogy ő megy nyaralni a tengerpartra. Gábor idegesen pillantott a check-in pult felé.
– Elment az eszed? Szorosan mellé lépett, és suttogva beszélt: – Tegnap este mindent megbeszéltünk! Ő nincs a foglalásban! Megmagyaráztam, hogy anyámat tettük be helyette! Nem fognak beengedni minket a gépbe!
Ilona asszony is közelebb jött. – Évike, ez már tényleg túlzás. Miért kínzod azt a gyereket? Idehoztad a reptérre, hogy aztán visszaküldd? Add oda Gábornak a papírokat, és hívj a fiúnak egy taxit haza.
Dani ijedten simult még szorosabban az anyjához. – Nem akarok egyedül menni. Éva gyengéden megszorította a kisfiú kezét.
– Hölgyem, egy pillanatra? Gábor nem bírta tovább, a check-in pulthoz rohant, majdnem fellökve egy hátizsákos férfit.
– Ellenőrizné a foglalásunkat, kérem? Gábor Kovács, Éva Kovács és Ilona Kovács. Az ügyintéző nyugodtan beírta az adatokat.
– Igen, látom. Három utas. Az útlevelüket kérem. Gábor diadalmasan nézett a feleségére. – Hallottad? Három fő! Fejezd be a színjátékot. Add ide a papírokat, feltartjuk a sort.
– Igazad van. Éva elővette az útlevelét. – Valóban három utas van. Egy kis lépést hátralépett. – Csak éppen én nem vagyok köztük.
Gábor kinyújtott kézzel dermedt mozdulatlanná. – Hogy érted, hogy nem?
– Nagyon egyszerűen. Éva kivett a táskájából két kinyomtatott beszállókártyát. – Milyen jó, hogy három hete véletlenül belenéztem a laptopodba. Amíg te a meglepetésemet készítetted elő, én is felkészültem. A közös számlánkról leemeltem pontosan a felét, hozzátettem a szabadságpénzemet – és pont elég volt. Kissé meglengette a jegyeket. – Danival egy másik üdülőhelyre repülünk. A mi járatunk két óra múlva indul a második terminálból.
Ilona asszonynak még a szája is tátva maradt. – Te… kivetted a pénzt a közös számláról?
– Csak a saját részemet. Teljesen korrekt. Éva olyan nyugodtan nézett az anyósára, hogy az önkéntelenül hátrált egy lépést.
– Mi lesz velünk így? Gábor arca vörösre gyúlt. Megpróbálta kikapni a jegyeket, de Éva már el is tette őket.
– Ti nyaraljatok úgy, ahogy terveztétek. Egyenletes hangon beszélt, ingerültség nélkül. – Gyönyörű kétágyas szobátok van. A tenger meleg, az ízületek gyógyíthatók, a keleti édességek megkóstolhatók. Senki nem lesz a lábatok alatt, nem kell elveszett kalapot keresni meg a gyerek után rohangálni a strandon. Hát nem tökéletes nyaralás?
– Éva, azonnal gyere vissza! Gábor már olyan hangosan kiabált, hogy a környező utasok felkapták a fejüket. – Kifizettük a háromszemélyes utat! A te részed ki van fizetve!
– Kérjétek vissza az árát az utazási irodától. Vagy élvezzétek a közös pihenést. Hiszen pontosan ezt akartátok. A fiához fordult. – Gyere, Dani. Még át kell esnünk az ellenőrzésen.
– Várj! Gábor élesen az anyjához fordult, hangjában düh. – Miattad van az egész! Te tetted tönkre a családomat! Idegesen széttárta a kezét. – Figyelmeztettelek, hogy botrány lesz! Mondtam, hogy ne titokban cseréljük ki az utasokat! Ez a te ötleted volt!
Ilona asszony azonnal begyulladt. – Szóval most én vagyok a hibás? Haragosan a fia mellkasára bökött. – Te biztosítottál róla, hogy nem fog megtudni semmit, amíg fel nem szállunk! Te mondtad, hogy kész tények elé állítjuk, és úgysem tud mit tenni! Papucs vagy, nem férfi! Hagytad, hogy az asszony dirigáljon neked!
Éva már nem hallgatta, hogy kettejük közül ki volt az ötletgazda. Egyszerűen kézen fogta a fiát, és nyugodtan elindult a saját terminálja felé. Mögötte sokáig hallatszott még Ilona asszony rikácsolása és Gábor mentegetőzése. Közvetlenül a check-in pultnál folytatták a vita rendezését, fittyet hányva a környező utasok rosszallására.
A horvát tengerpart már egészen más ritmusban lélegzett. Két héttel később Éva egy fonott nyugágyon ülve, mosolyogva nézte, ahogy Dani hatalmas homokvárat épít a nedves fövenyből. A tenger halkan mosta a partot, a nap lassan ereszkedett a horizont felé, aranyló-rózsaszínre festve a vizet. A mobilja, ami az asztalkán hevert mellette, röviden megrezdült. Újabb üzenet érkezett Gábertól – ma már a sokadik.
„Éva, hazajöttünk. Beszélnünk kell. Anyám végig szemrehányásokkal tette tönkre az egész nyaralást. Gyere haza, nyugodtan üljünk le és döntsük el, hogyan tovább.”
Éva meg sem nyitotta az üzenetet. Egyszerűen csak ellökte az értesítést. Belekortyolt a hideg fröccsébe, mélyen beszívta a sós, tengeri levegőt, és lehunyta a szemét. Dani vára egyre magasabbra nőtt, kagylókkal és kis kavicsokkal díszítve.
A nyaralás utolsó napján, amikor a tenger fölött a nap tökéletes, tűzpiros koronggá olvadt, a kisfiú odaszaladt hozzá, és a kezébe nyomott egy csigaházat.
– Anya, szerintem apa hiányzik neked? – kérdezte halkan.
Éva magához ölelte a fiát, érezve a bőrén a napolaj és a sós víz illatát. Sokáig nézte a horizontot, mielőtt válaszolt.
– Tudod, kicsim, néha két embernek másfelé kell mennie, hogy rájöjjön, merre is tart valójában. Mi most itt vagyunk, és ez a legfontosabb. A várunk pedig mindennél erősebb lesz.
Dani elégedetten bólintott, és visszarohant a homokozni. Éva pedig elővette a telefonját, de nem a férje üzeneteit nyitotta meg. Egy új névjegyzékbe mentette el a számát annak a fővárosi ügyvédnőnek, akit egy régi barátnője ajánlott még az elutazás előtt. Aztán beütötte a hívás gombot, és miközben az első kicsöngésre várt, a szemét továbbra is a fián tartotta, aki éppen a torony utolsó elemét illesztette a helyére.
A szél felkapta a homokszemeket, és továbbvitte őket a víz felé. A távolban egy hajó kürtje szólt. Az élet nem állt meg, csak éppen teljesen más irányt vett, mint ahogy azt bárki is gondolta volna. Ilona asszony a legnagyobb, fülledt budapesti kánikulában is a tengeri levegőt emlegette, míg Gábor néma dühtől remegve bámulta a válókereset első oldalát a konyhaasztaluknál, ahová másnap postázták.
Az egyetlen dolog, ami pontosan oda került, ahova tervezték, Dani homokvára volt. Szilárdan, magasan és fenségesen állt, egészen addig, amíg a dagály első nyelvei el nem simították az alapjait. De addigra a kisfiú már rég mással játszott, boldogan, egy új kalandra készen.
